Klein Dávid a legeredményesebb kortárs magyar hegymászók egyike. Négy 8000 méternél magasabb csúcsra jutott fel oxigénpalack használata nélkül. Ezek közül kettő első magyar megmászás volt. Az Everesten 8700 méter a palack nélküli rekordja. Megszállottságát mutatja, hogy hamarosan újra elindul a Himalájába, ∗ társával, Suhajda Szilárddal. Cél most a Makalu, jövőre az Everest. Dáviddal egy kávézóban beszélgettünk.
Cél az Everest
Interjú Klein Dáviddal
Fedél Nélkül 2020. március 19. 670. szám
Mire készültök most?
Suhajda Szilárd barátommal, akivel évek óta együtt mászunk – mi vagyunk az Eseményhorizont hegymászó csoport – egy hónap múlva indulunk a Himalájába. A cél a Makalu nevű 8463 m magas hegy csúcsának elérése, oxigénpalack nélkül. Hogy miért? Egyrészt azért, mert a Makalu gyönyörű és hívogat. Másrészt: A Himalájában három úgynevezett “leget” szokás emlegetni: a legmagasabb – mindenki tudja -, az Everest, a technikailag legnehezebb a K2, és a legveszélyesebb az Annapurna. A háromból kettő, csúnyán fogalmazva, már a “zsebünkben van”. Szilárd tavaly fent állt a K2-n, én 2016-ban teljesítettem az Annapurna első magyar megmászását, és elég közel vagyunk ahhoz, hogy elérjük az Everestet is.
A cél tehát, hogy teljesítsük a három “leget”. A Makalu megmászását, mely önmagában is gyönyörűszép feladat, mérföldkőnek szánjuk, hogy mindent megtapasztaljunk, minden módszert kipróbáljunk, amit majd egy évvel később az Everesten szeretnénk alkalmazni.
Hogyan készültök?
A felkészülést három kategóriába sorolhatjuk: fizikai, mentális, és stratégiai felkészülés.
Már a finisben járunk, expedíciós szemmel a hátralévő egy hónap nagyon kevés idő. Lényegében mindent összeraktunk már. Tudjuk, hogy mikor, mit fogunk csinálni, hogy milyen stratégiát követünk majd. Most a finomhangolás következik.
A felkészülés általában legalább féléves időszak. Augusztusban jöttünk vissza a K2-ről, és szeptemberben már el is kezdtük a munkát. Sokszor hallani azt a cukormázas mondatot, hogy “minden fejben dől el”. Ez szerintem nem igaz. Mi is fontosnak tartjuk a mentális felkészülést, de az egész alapja a fizikai munka, ami lényegében folyamatos edzést jelent. Ez a beugró a vidámparkba.
A munkát időszakokra lehet bontani. Az egyes időszakok között egyhetes edzőtáborokat tartunk Mátraházán, az olimpiai táborban. Itt nagyon intenzíven, és csak a munkára koncentrálva, együtt készülünk: hegyi futással, súlymellényes futással, szabadsúlyos erőfejlesztő gyakorlatokkal, és a hosszútávú erő-állóképességet fejlesztő gyakorlatsorokkal. Arra van szükségünk, hogy lehető leghatékonyabban mozogjunk hosszú időn keresztül, nagy magasságban. Az edzőtáborok között is folyamatos a munka, futás, úszás, spinning, mobilizációs gyakorlatok és a CrossFit-ből átemelt gyakorlatok. Minden, ami a hosszútávú erő-állóképességünket fejleszti. Emellett a táplálkozásunkat is tudatosan alakítjuk, szakértő tanácsát is kikérve.
A mentális felkészülés során sportpszichológus segít abban, hogy készen érezzük magunkat a cél elfogadására.
A stratégiai felkészülés egy technikai sportnál nagyon fontos. A hegy különböző szakaszaihoz, különböző megoldásokat kell hozzárendelnünk. Kitaláljuk, hogy hány akklimatizációs körünk legyen, milyen eszközöket használjunk.
Hogyan választottál mászótársat? Tudjuk, hogy volt egy nagyon kedves társad, Várkonyi László, akit elveszítettél egy tragikus balesetben, amikor jégomlás sodort el mindkettőtöket. Ezután nehéz volt újra mászótársat találni?
Nem volt könnyű. Nem vagyok igazán társasági lény. Tisztelem az eszmét, hogy létezik mászóklub, jó, hogy járnak oda emberek, én azonban nem igazán szoktam lejárni, mert kicsit zárkózott, magamnak való ember vagyok. Konyi halála után nehezen nyitottam, de aztán erőt vettem magamon és elkezdtem lejárogatni a klubba. Fantasztikus találkozásaim voltak, jó mászótársi kapcsolataim alakultak, de a hegymászás nagyon szerteágazó tevékenységcsokor. Olyan társat, akivel nekivágtam volna a nagy hegyeknek, jó ideig nem találtam. A baleset után három évvel találkoztam először Szilárddal. Eleinte hazai sziklákon ismerkedtünk, majd kimentünk a Magas-Tátrába. A Magas-Tátra egyébként a magyar hegymászás bölcsője. Amikor tapasztaltuk, hogy emberileg és szakmailag egyaránt működik a kapcsolatunk, akkor vágtunk bele az első közös expedíciónkba 2016-ban. Látható, hogy fokozatosan történt közöttünk a mászókapcsolat felépítése, de nagyon-nagyon jól működik. Lehet, hogy van aki könnyebben bízik, nálam ez hosszabb folyamat. Persze lehet jól együttműködni szakmailag anélkül is, hogy barátság fűzne össze titeket, de ha barátok is vagytok, az hatalmas bónusz. Szilárddal nagyon hasonló értékek vezérelnek bennünket a hegyek között és szakmailag is egyformán gondolkodunk.
A hegymászás az életformád. Van azonban egy másik oldalad is, amit csavargásnak nevezel. Jól érzek itt némi ellentmondást? A hegymászás roppant felelősségteljes embert kíván, a csavargás pedig könnyedséget feltételez.
Sokan úgy gondolják, hogy ezek a tevékenységek egy térfélre helyezhetők, mert mindkettőhöz messzire kell menni, szokatlanok, és talán bohém dolognak is látszanak valamely nézőpontból.
Valójában e két szerelmem között ellentét feszül bennem.
A hegymászás fegyelmezett viselkedést, tudatos döntéseket igényel, míg a csavargásban pont azt szeretem, hogy egyszerűen csak rábízom magam a folyamatra, és mint egy szörfös sodródom az eseményekkel. Az a kihívás, hogy ne próbáljak meg tudatosan cselekedni.
Régen az expedíciózás vitt el engem Ázsiába, ami az egyik nagyon szép csavargó terepem, de ma már az expedíciózás hoz vissza onnan. Az ázsiai expedíciók felépítéséhez itthon kell lennem, és dolgoznom. A csavargás most háttérbe szorul, várakozik bennem valahol, mert azt bármennyi évesen is lehet majd csinálni. Most nagyon ambicionálom a mászás minden szakágát, nagyon szép alpin és expedíciós céljaim vannak, közben pedig, mint egy háttérben ólálkodó kis manó, ott van bennem a csavargás iránti vágy, és várja, hogy újra az övé legyen a gyeplő.
Csavargás közben nem csak hegyek között jársz, hanem különböző kultúrákkal, emberekkel ismerkedsz.
Az egész élménycsomag érdekel. Lehet sziklasivatag, hegy, érdekes ország, emberi élmények láncolata. Szeretem az embereket, szeretek csapatban lenni, de nem szívesen lépek előtérbe.
Hatással sem akarsz lenni?
Nem különösebben. Nem azért mászom, hogy iskolás gyerekeket motiváljak, vagy hogy fent lengjen a zászló. Nagyon örülök, persze és őszintén meghat, ha meghívnak egy kis roma faluba, ahol azt látom, hogy az érkezésem előtt kimeszelték a művelődési házat, ott az egész falu és mindenki örül, hogy ott vagyok. Jó, hogy pozitív hatása van annak, amit hazahozok, de akkor is csinálnám, ha senki nem tudna róla. Nálam a mászásban nagyfokú énközpontúság van. A hegyen egy önző csávó vagyok, aki magasztos élményeket akar átélni, próbára akarja tenni magát és saját magamról akarok megtudni dolgokat.
Ezért lehet az, hogy látszólag nem visel meg, ha egyik-másik expedíciód nem a csúcson fejeződik be?
Az én hegymászásomra sok minden jellemző, az érem egyik oldala, hogy ma Magyarországon az élő mászók közül, csak Varga Csabának és nekem van négy 8000 feletti csúcsunk oxigénpalack használata nélkül. Az érem másik oldala, hogy ehhez a pozícióhoz, ha úgy tetszik, unalmas, hosszú folyamat vezetett és sok visszafordulás. Engem egyáltalán nem inspirál a kockázat, nem a halál bajszát akarom húzogatni. Mindent megteszek azért, hogy eljussak a csúcsra és le is jöjjek onnan. Az utóbbi kötelező.
Világos, hogy a hegyen minden pillanatban nagyon könnyű nagyon rossz döntést hozni. Jól látom, hogy neked viszont sikerült eddig ezeket elkerülni? Hogy csinálod, hogy oxigénhiányos állapotban is mindig jól döntesz? Egyáltalán, hogy kell elképzelnünk ezt az állapotot?
Valóban sikerült: még élek, és ez, remélem, nem csak a vak szerencsének köszönhető, hanem a magatartásomnak is.
Kommunikációs szakemberünk mindig megkér, hogy ne használjam ezt a hasonlatot, amit most is használni fogok. A magasság olyan, mint egy erős alkoholos állapot, a párhuzamok úgy írhatók le, hogy térben és időben nehezen helyezed el magad, rossz a koordinációd, a fűtésed, az emésztésed. A mozgásod bizonytalan és rosszul gondolkodsz. Viszont: Amikor a gimis haverjaiddal először elmész bulizni, megisztok egy kis bort, nem tudod, hogy mi történik és az egész nagyon ijesztő. Később azonban kialakul egy protokoll. Megtanulod, hogy ha egy fröccsöt ittál, akkor még politikáról is beszélgethetsz, de három pohár bor után nem hívod fel az exed. A magasban szigorú protokoll mentén kell haladni. Tudom, hogy ha a gondolataim kicsit elkalandoznak, ha a mozgásom lassú, a lélegzetvételem is szaporább és sekélyes, az még nem baj. Ha nem tudom megmondani, hogy hívják az anyukámat, nem értem, amit a társam mond vagy nem tudom, melyik hegyen vagyok, az komoly a probléma. Akkor vissza kell fordulni. Visszakanyarodva az alkoholos hasonlathoz, ha van egy szigorú megállapodásod magaddal, hogy ittasan nem ülsz volán mögé, akkor nem ülsz volán mögé és kész! Bármilyen csábító is, ha már csak 150 m-re van a csúcs, de a meghatározott peremfeltételeket túllépném, akkor nem csinálom, akármit érzek vagy gondolok. Betartom a megállapodást, amit magammal kötöttem. Ilyen egyszerű.
Talán leginkább magadról beszélhetsz, mégis szerinted a balesetek abból adódhatnak, hogy mások ezeket a szabályokat másképp kezelik?
Attól függ, hogy beszélhetek-e másokról, hogy miért teszem. Fontos, hogy beszéljünk, elemezzünk, főleg szakmai körökben, mert a hegymászásban nagyon hasznos tanulni mások hibáiból. A sajátunkból tanulni veszedelmes és csak ritkán adatik meg.
Más a gyakorlat például, az USA-ban, mint Magyarországon. Ott szerteszét elemzik a baleseteket, de soha sem személyeskednek. Azt mondják, hogy így ne építs standot, vagy így ne összegezz pontokat, vagy, ennyi folyadékkal ne indulj el. Statisztikákat, precíz elemzéseket készítenek. Nem mondják, hogy a mászó hülye volt, minek ment oda. Magyarországon egy-egy eset kapcsán érzelemdús diskurzus alakul ki, de kevés precíz szakmai elemzés születik. Több szakmai elemzés kellene, és kevesebb beszólogatás.
Hol voltak a mérföldkövek a szakmai életedben szerinted?
Az első, az 1998-as expedíció amely meghatározó, úttörő jellegű volt, és szinte szemtelennek számított. Fiatal alpesi mászók voltunk, zéró expedíciós tapasztalattal, és elindultunk egy 7000-s expedícióra. Nagy szó volt azért is, mert akkor még az egész magyar expedíciós hegymászásnak csak egy 8000-es csúcsa volt. A szakmában csak néhányan bíztattak és próbáltak tanácsot adni, a többség azt mondta, hogy meg fogunk halni. Mindenki javasolta, hogy legalább bejáratott 7000-st válasszunk, mondjuk a Pamírban.
Mi a Hindukusba vágytunk, ahol magyar expedíció nem járt előttünk, sőt azóta sem. Csapatunk megvalósította a Hindukus legmagasabb csúcsának a Tiricsmirnek az első magyar megmászását. Azóta is a kreatívabb, izgalmasabb feladatok vonzanak: a Broad Peak (8050 m) első magyar megmászására szervezett expedíció, az Everest keleti fala, a téli Nanga Parbat kalandunk vagy éppen az Annapurna, majd a K2 is mind ilyen kihívás volt.
Persze az én pályám is időszakokra osztható: az 1998-as sikeres Tirics Mir expedíció, majd a sikeres Broad Peak expedíció után 2002-ben mentünk szét a Felfedezők Program nevű első csapatommal. (Azóta is jó barátság fűz össze minket, de szakmai útjaink elváltak.) E csapat szellemi utódjának tartom az Eseményhorizontot. Konyi barátommal (Várkonyi László) ennek égisze alatt vágtunk neki többször is az Everestnek. Az ő elvesztése a 2010-es balesetben óriási törés volt az életemben. A halálát iszonyú nehéz volt feldolgozni és visszatérni az életbe, a tengerszintre. A hegyek közé menekültem gyógyulni. 2010-2013-ig új társat kerestem, kapkodtam. 2013-2016-ig ismerkedtünk Szilárddal, akivel 2016-ban vágunk bele először együtt egy nyolcezres expedícióba.
Jövőre az Everestre szokatlan útvonalat próbáltok, vagy a hagyományoson indultok el?
Szinte biztos, hogy az északi normál úton megyünk, Tibet felől. Ma azt gondolom, hogy palack nélkül az északi oldal kedvezőbb. Ha nagyon-nagyon kemény akklimatizációs stratégiát valósítunk meg, akkor a legfelső táborban, ami 8300 méteren van, képesek leszünk legalább 5 órát pihenni, olvasztani, hidratálni, a szerelésünket meglazítani, hogy visszatérjen a keringésünk.
Persze ha a pulzusunk nem tud 100 alá menni vagy csak 2 óránk marad pihenésre, akkor nem tudjuk a 8300 m magasan lévő tábor előnyeit kihasználni. Ez szinte olyan lenne, mintha 7750 m-ről indulnánk a csúcsra, ami nekünk hosszú idő. Tehát ki kell tudni használnunk a hármas tábort, ami attól függ, hogy az akklimatizációs körök közben képesek leszünk -e – csúnyán mondva -, erőszakosan viselkedni, előbb és intenzívebben mászni, mint bárki más a hegyen. Nagyon munkás az északi oldal, de ha a munkát sikerül elvégezni, előnyösebb lesz, mint a déli.
Úgy tudom, régóta ismered a Fedél Nélkült, és segítettél is a lapnak. Hogy kerültél kapcsolatba az újsággal? Egyszer egy hajléktalan párt is befogadtál. Ez hogy történt?
Az utcán láttam meg az újságot, ott ismerkedtem meg Ungi Tiborral. Kreatív ötletnek, jó kezdeményezésnek tartottam. Amit tettem, nem volt valami nagy segítség: Fénymásoltam a lapot az apukám irodájában. Tetszett a lap, vásárlója és olvasója voltam és vagyok. A hajléktalan párral is az utcán találkoztam, nem tudtak hol aludni, nálam meg volt hely, logikusnak tűnt, hogy jöjjenek hozzám. Fél évig együtt laktunk, nagyon vicces és tanulságos időszak volt.
Azért ezt kevesen gondolnák logikusnak. Te miért?
Mert nem volt hol aludniuk. Fel kellett ismernem, hogy amit én csinálok, az igazi kiváltságos dolog. A helyzetem is az: ha magamra nézek, fizikailag erős, egészséges, magyar útlevéllel rendelkező fehér férfi vagyok. Nagyon szép gyerekkorom volt – ami lehet, hogy még nem is ért véget – tanulhattam, lehetőségeim voltak és vannak. A hegymászás számomra önző tevékenység, ami így is marad, mert annak jót tesz ez az attitűd, de jó volna, ha lenne másik oldala is az éremnek, amivel mások hasznára lehetek.
Tervezed a felnőtté válást, egyébként?
Igen. De itt se a legkönnyebb utat választottam. Ahogy másban nem fogadtam el a konvenciót, úgy a felnőtté válásban sem. Megpróbálom összesakkozni, melyek azok az elemek, amiket mégiscsak szeretnék beemelni ebbe a folyamatba, és melyek azok, amik hidegen hagynak. Idefelé jövet egy bankban jártam. A barátnőm azt mondta, olyan nincs, hogy én vagabond módjára élek a világban, takarékoskodni kell. Úgyhogy nagyjából egy évvel ezelőtt vettem egy malacperselyt, és elkezdtem szorgalmasan takarékoskodni. A barátnőm erre azt mondta, hogy olyan nincs, hogy valaki negyven fölött egy malacperselybe gyűjti a pénzét. Most elmegyek a bankba és megkérdezem, hogy csinálják ezt a felnőttek. Apró lépésekkel ugyan, de próbálok közeledni a felnőtté váláshoz.
A korral jár, vagy motiváció kérdése nálad?
Inkább az utóbbi… A szabadság eszméje áthatja egész életemet. És a felelősségé is. Van egy olyan sejtésem, hogy ez a kettő ugyanaz. Szeretnék rájönni, hogy is van ez. Hosszú idő óta annyira erős bennem a szabadság iránti vágy, hogy nem is félek attól, hogy ezt bárki elveheti tőlem. Így tudok arra koncentrálni, hogy én se korlátozzam mások szabadságát, sőt akik körülöttem vannak, lehetőleg szabadabbak legyenek attól, amit csinálok, vagy attól, aki vagyok. Ez felelősséget ró rám. De felelek azért is, hogy mindazzal, amit kaptam, semmi kevesebbet ne tegyek, mint ami tényleg megszólít, inspirál. Nem lehetek tiszteletlen a lehetőségeimmel szemben.
A Himalájában megfigyelhető a klímaváltozás hatása?
Nem vagyok tudós vagy szakértő, de az nekem is szembetűnő, hogy ha megnézek egy 50-es években készült felvételt, és összehasonlítom azzal, amit ma a két szememmel látok, akkor nyilvánvaló, hogy a himalájai gleccserek drámai módon húzódtak vissza. Hatalmas jégtömegek tűntek el. Az utóbbi 10 évben a gleccsertavakból lezúduló víz, és az így keletkező kőgörgetegek falvakat sodortak el Nepálban, Pakisztánban.
Megállítható ez a folyamat, mit kellene tennünk?
Remélem, igen. De – úgy gondolom – akármi is a válasz, a cselekvés nem opcionális: ha tudod, hogy mi a helyes magatartás akkor azt teszed. Nagyon hasonló ahhoz a kérdéshez, hogy meg lehet-e oldani Magyarországon a hajléktalanság problémáját. Fene tudja, de azt tudjuk, hogy mit kell tenni: oda kell figyelni egymásra, szolidárisnak kell lenni, ha valaki fázik, meg kell oldani, hogy melegben legyen, ha éhes, akkor enni kell neki adni. Jó lenne építeni, rendbehozni egy rakás szociális bérlakást. Ilyen egyszerű válaszok igenis vannak.
Fridrich Piroska
fotó: Sallai Jutka
∗ Lapunk megjelenése után érkezett a hír, hogy mégsem tud Klein Dávid és Suhajda Szilárd elindulni a Makalura, mert a járványügyi helyzet (COVID-19) miatt felfüggesztették a nepáli expedíciókat.
