Fedél Nélkül 2011. március 3. 434. szám
bemutatjuk: Ho.Csi. művésznőt
Nem mindennapi segítő
Vajda Norbert riportja
Az én történetem klasszikusnak tekinthető abból a szempontból, hogy nem sokkal a rendszerváltást követően szűnt meg a munkahelyem. A baj persze nem jár egyedül, ízületi betegségem erősen korlátozta –, s sajnos a mai napig korlátozza – az általam hosszabb távon betölthető munkakörök számát. Mindettől függetlenül igen sok helyen dolgoztam. Sajnos, ahogy az lenni szokott a munkáltatóim nem jelentettek be, így az a majd’ 10 esztendő, amíg ilyen viszonyok között voltam, most nagyon hiányzik a nyugdíj számításához figyelembe vett szolgálati időből.
2002. december 12-én kerültem az utcára. Nem volt hova mennem, de szerencsére volt egy barátom, aki befogadott az icipici lakásába. A családjának is hálával tartozom, akik „elviseltek” arra a néhány hétre, amíg sikerült valamilyen átmeneti megoldást találnom.
Nagyon nehéz meghatározni, hogy milyen szerepe van az egyénnek, az egyén szűkebb környezetének, illetve magának a társadalomnak abban, hogy egyre többen kénytelenek azzal szembesülni, hogy egyik napról a másikra elveszítették mindenüket. Jelenleg az Alapítvány által fenntartott nappali melegedőben dolgozom, ahova nap-nap után jönnek emberek, hogy most kerültek az utcára, s a csomagmegőrzőbe szeretnék letenni a cókmókjukat.
A mindennapok során nagyon zavar, hogy annak a sok kiszolgáltatott embernek, akikkel találkozom, nem tudom megoldani a problémáját.
Az ilyen történetek miatt mindig van bennem feszültség, félelem. Félelem attól, hogy nem én alakítom a dolgokat, hanem a dolgok alakítanak engem.
Sok mindent teszek persze az ellen, hogy ez ne így legyen. Tagja vagyok két szervezetnek is, a „Vagyunk Otthontalan Művészek Önsegítő Egyesületének” és a „Város Mindenkié Csoport”-nak, járok egy szociális asszisztens képzésre, s persze itt van a Fedél Nélkül, amiben rendszeresen jelennek meg írásaim. Az első még 2004-ben egy mese volt, amivel az újság Művészeti Pályázatán rögtön a díjazottak közé kerültem. Van egy unokám, aki most 10 éves, neki is sok mesét írtam már.
Azt az egy dolgot biztos megtanultam az elmúlt években, hogy
nem szabad beletörődni, mert akkor van igazán baj.
Igyekszem ezt a szemléletet átadni a körülöttem lévőknek, persze nem közvetlenül, minden embernek saját magának kell arra rájönnie, a beszűkült lehetőségek között milyen értékek vannak, s maradtak az életében. Ilyenkor tudok, tudunk mosolyogni, s ez már önmagában is siker nekem, s nekik is.
fotó: Gombai Gellért
Téli rémálom a valóság
A Nap szeméből eltűnt a mosoly
Az idő rostáján kihullnak a percek
Komor felhő: varjú csapat rebben
Hó szitál a játszótér felett.
A nincs markában vergődik a nyomor
Unott szellő gyűrt avart sepreget
Dermedt kapualjakban ma éjjel
Megint megfagynak emberek.
