Első Kézből a Hajléktalanságból c. érzékenyítő program résztvevője, szerző
Fedél Nélkül 2016. október 6. 580. szám
Zene, szeretet
Gyerekkoromban nagyszüleimtől két házzal laktunk arrébb Mosonmagyaróváron, esténként lehetett választanom, hogy otthon alszom vagy a nagymamáméknál. Nagyon nagy szeretet volt egészen 8 éves koromig, amíg nem költöztünk Sopronba a nevelőapámmal, de onnantól kezdett megromlani minden.
Most pedig van két gyerekem, de nincs családom.
Már felnőttek, a maguk útját járják, nem élek együtt családtaggal. Viszont jelenleg egy közösségben élek egy családi házban, és ez így jó, tehát nem vagyok egyedül.
14 évesen kerültem a konzervatóriumba, nekem a zenésztársak határozták meg a kamaszkoromat.
Az iskola mellett ott volt nekem a Szentendrei Kamarazenekar, aztán a Pedagógus Szimfonikus Zenekar, ezek nagyon sokáig kísértek. Oboista voltam. Elég komoly társaság volt, nem sokszor tudtunk elmenni moziba vagy csavarogni, mindig voltak kötelességeink, de azért megvolt az eszünk a huncutságokhoz is. Teljesen harmonikus kamaszkorom lett volna, ha nem az történik a családban otthon, ami. El akartam jönni otthonról, mert otthon viszont nagyon szorongtam, elég hamar felnőttem úgymond.
Amikor az édesanyám meghalt, abbahagytam a főiskolát. Nem jól döntöttem, de akkor abbahagytam. Még egy darabig a zenekar megmaradt, de aztán jöttek a gyerekek és akkor ez így abbamaradt. A zene szeretete, az viszont megmaradt! A közösségben zenélést nagyon szerettem, az hatalmas dolog. Máshol nem szeretek sok ember között dolgozni, de ebben nagyon szeretem, ha sokan vagyunk.
Jelenleg portásként dolgozom egy munkásszállón, ezen kívül már hatodik éve csináljuk a Fedél Nélkül csapatával az Első Kézből a Hajléktalanságról – Rendhagyó Osztályfőnöki Órákat. Ezeknek az óráknak az a célja, hogy szemléletváltást érjünk el a fiataloknál a hajléktalan embereket illetően, és nagyon szeretem ezt csinálni.
Szeretném elérni az élethelyzetem megosztásával, hogy a hasonló helyzeteket ők már tudják kezelni, mert én akkor nem tudtam. Én nagyon magasról estem nagyon mélyre. Viszonylag kevés olyan sérülés érje őket, mint engem.
Amit pedig én kapok, az ugye a kollégák, a Menhely Alapítvány és a Fedél Nélkül is mindannyian nagyon nagy szeretettel van irányomban, és én is az ő irányukba.
És a gyerekek. Tehát azért az órák végén azt a szeretetet, azt a megbecsülést, azt a meglepődést, amit ők tudnak tanúsítani, hogy ilyen is van, és azokat a csillogó szemeket, komolyan mondom, azokat nem lehet elfelejteni.
Melyik szó lennék a nyelvben? …írjuk le, hogy világbéke, mert az jó poén… Nem, talán hülyeség, de a szeretet vagy a szerelem, azt gondolja az ember, hogy olyan szép szavak. Ezért az szívesen lennék, igen.
Fedél Nélkül 2019. február 21. 642. szám
Drága Adrienn!
Levelet írok Hozzád, hisz szóban soha többet nem mondhatom el gondolataimat, érzéseimet, véleményemet. Nem mondhatom el, mert úgy mentél el, hogy nem tudtam megosztani Veled a fentieket… Karácsonykor azt mondtad: „angyal vagyok.” Ezen a napon csak én voltam Nálad, emlékeztetve a szeretet ünnepére, az örömteli napra, amikor összegyűlik a család, a jó barát közössége, hogy közösen ünnepeljék az összetartozás örömét. Nem Adrienn, nem vagyok angyal. Egyszerűen csak egy emberke vagyok, aki végtelen szeretettel őrizte/őrzi hosszú évek óta tartó mély, szeretetteljes barátságunkat. Egy emberke vagyok, aki szeretett Veled egészségesen vitatkozni, gondolatokat, nézeteket megosztani, kacagni, és egy szebb jövőbe vetett hittel ábrándozni. Barátságunk egy aktivista múltba visszavezethető kapcsolat eredménye. Olyan aktivizmusé, ahol Te a legnehezebb élethelyzetedben is mások
sorsa miatt aggódtál, tettél, szíved/lelkiismereted szerint. Olyan aktivizmusé, ahol védted a Nálad elesettebb emberek érdekeit, kiálltál az emberi méltóság joga mellett, miközben magad is küzdöttél ezekkel a démonokkal. Ha feladatot vállaltál, azt mindig lelkiismeretesen, végtelen derűlátással, másoknak erőt, hitet adva, mosolyogva végezted. Mindig tudtál jó szóval erőt adni az elkeseredettnek, hitet a hitetlenkedőnek, reményt a társaidnak. Hajléktalan élethelyzetbe kerültél, mert törést szenvedtél életed során. De mindig, mindenhol igyekeztél kitartani a hajléktalan emberek/társaid mellett, kiálltál akkor is, amikor szembe kellett menned a hajléktalan ellátó rendszer hibái miatt a vezetéssel, akkor is, amikor békés tüntetésben vettél részt, akkor is, amikor felszólaltál a legelesettebb helyzetű társaid mellett. És engem mégsem a munkásságod ragadott meg. Hanem a szíved. Amely tiszta volt, őszinte érzelmek tarsolya. A lelked, ami mindig mosolyt, boldogságot sugárzott a legnehezebb helyzetben is. A mosolyod, ami az örök reményt táplálta mások számára is. Amikor már hosszan beteg voltál, megígérted, nem adod fel! Harcolsz! Mert tudtad, hogy szívemben-lelkemben szükségem van Rád! Mert őszinte, igaz barátnőm voltál/vagy/leszel! Aztán kaptam a döbbenet hírt. És ma sem hiszem. Elfáradtál, feladtad. Becsaptál! De nem haragszom. Érzem/értem küzdelmedet, amiből eleged lett! Drága Adri! Te nem haltál meg! Hisz csak az hal meg, akit elfelednek. Te a végtelen időkig itt maradtál velem, továbbra is mély szeretettel. Egyszerűen csak elindultál egy olyan hosszú úton, ahonnan ugyan nincs visszatérés, de a megnyugvást, megpihenést, békességet adja Neked annyi szenvedés után. Olyan útra mentél, ahol eljön a találkozás ideje is azokkal, akik szerettek, szeretnek. És én szerettelek, szeretlek, örökké szeretni foglak Adrienn! Találkozunk! Addig legyen békés pihenésed.
Fájó szeretettel: Lakatosné, Jutka
