nem félek a sötéttől sem
denevérszárnytól minek
árnyéka a holdra vetül
nem félem az idegent
semmi üldöző árnyat
teremtményt vadat
holtat vagy elevent
nem félem az utat
sem a szomorú bús
lehangoló unott időt
dél és dél között mi húz
sem az éjt mi másik
éjbe torkoll üresen
ásítva feketén s horkol
rosszindulatú mérgesen
csak azt a szürke hártyát
a kendőt a fátylat a szem
mögött s mégis benne
a mosolygás előtti szünetet
azt a feneketlen űrt mi
nemrég csordultig szeretettel
volt tele annyira hogy
közelében is elég volt lenni
mikor még nehéz volt
lett volna elhinni hogy
a tavasznak és a nyárnak
is eljön még a tele én
egyedül csak ettől rettegek…
s ti is mindannyian – mind
aki csak ember itt ki
még eleven és nem holt
2012 június, első díj
