Szép lassan kéken csitulva
fék behúzva harsányan zöld
felcsattanó csókom kéred
fák lombjában zöld-sárga
erek fojtják le mind mind
a feszültséget térden állva
ölelem hasad pereg a
fakéreg barnás zöldes favér
csorog a nyál csók közben
pár falevél az égen kering
néhány szóval füleidbe
susog hajnali fűtőtest páráll
levélmintás takaró és néhány
sárkány átölel Mari integet
árnyékos a templom áhítatot
sugároz szét öled
zeng tőle a villanyvezeték
boldogan zümmög a mozdony
távol a síneken repül az avar
hátadra csusszan mind a két kezem
szád íze barna naranccsal
erezve hajamból pár szál
megreccsenő ágak a lombban
ráhull a szívedre mókusok
ugrálnak tán aztán a csend
hónod alja súrolja szám szom
jazom nyelem a verítéked
nyelvileg befejezetlenül már
növényeink az oltalom sínek
kavicsok távol az út vége el
sem indultunk angyalom máris
mekkora fák varázsos lombok
templomi szobor s a macskák
a fák között farkasok az egész
bioszféra ránk figyel talajod
ban oszlik szét táplál a vérem
vihar robajlik zápor s fú a szél
jajajj hogy nem leszel mennyire félem
hajolgató fák meg nem törve
csókállak én mint ők a földet –
ízed a számban mint a fűszál