– interjú Kiss “Quimby” Tibivel –
Lehangoló bejelentéssel kell kezdenem. Szokásomtól eltérően nem készültem fel riportalanyomból. Mentséget találok magamnak, túl gyorsan kellett leadnom egymás után két interjút is, munka mellett még két civil szervezetnek is dolgozom önkéntesként. Ezzel együtt arra azért felhívták a figyelmemet, hogy Kiss Tibor a női szívek összetörőjének számít, legalábbis ami a külsejét illeti, és egészen bizonyosan el fogok tőle ájulni. Természetesen bíztam magamban, hogy nem vagyok annyira ájulós típus, hogy ne tudnám elkészíteni az interjút. Amikor végre személyesen is találkozhattam vele, meg kellett állapítanom, hogy nem hazudott, aki tájékoztatott előzetesen. Csinos alakja, finom vonású szabályos arca valóban nagyon tetszetős. Mégsem a szépségétől ájultam el igazán (hja, az én koromban már könnyű nem ájuldozni!) Természetes kedvessége, bátorsága, hogy őszintén beszéljen a saját problémáiról, függőségről és rossz lelki állapotról, teljesen lenyűgözött.
– Milyen műfajban utaznak?
– Nagyon változékony. A Quimby alapjában eklektikus, kísérletező rockzenekar, amibe nagyon sokféle műfaj belefér és ezeket alkalmazzuk, felhasználjuk, gyúrjuk jobbra-balra tekerjük. Nem kimondottan a stílusokat rakjuk a zenekar zászlójára, hanem ezek beépülnek az általunk kreált zenének az életébe. Mindenféle – akár egy sanzon ugyanolyan hatással lehet ránk, mint a punk- vagy a reggae-zene, a world music vagy bármilyen népzenék is.
– Milyen sikereik vannak?
– Vannak klassz kis sikereink. Most már Budapesten és vidéken is teltházas klubokban játszunk, de nagyon sok munka van benne. Tizennyolc éve van együtt a zenekar, nagyon pici helyeken, pici klubokban kezdtük, most már elmondhatom, hogy a legnépszerűbb alternatív vagy undergrund rock zenekarok közé tartozunk.
– A Fedél Nélkültől jöttem, így nagyon érdekel: volt-e mélypont az életében, olyan helyzet, amit katasztrófaként élt meg?
– Volt. Abszolút volt. Az ilyen gödrök valamilyen szempontból arra valók, hogy megtanuljunk belőlük kimászni. De ez nem olyan egyszerű. Az én életemben is volt nagyon kemény időszak, amikor két-három éven keresztül küzdöttem. Volt sok függőségi problémám, alkohollal és kábítószerrel, ennek következménye volt sok kórházi kezelés, majd egy bentlakásos hosszú távú terápia. Tizenhárom hónapot töltöttem el például Komlón a Leo Amici Alapítványnál, ahol gyakorlatilag megtanultam újra élni. Egy „gyújtás-beállításon” vettem részt. Az azelőtti időszak egy nagyon nagy mélypont volt az életemben.
– Ezek szerint csak segítséggel tudott kikerülni a gödörből?
– Így van. Egy közösség segített elsősorban. Ez a közösség együtt küzdött a szabadságáért és az új élet összerakásának reményében töltöttek el emberek hosszú időt a terápiákon.
– Akkor most úgy néz ki, felszálló életszakaszában van. Össze tudja hasonlítani az akkori önmagát, meg a mostani önmagát?
– Igen, össze tudom hasonlítani. Az élet egy hullámzó dolog. Nem tudom, most fölszállóban vagyok, vagy leszállóban, valahol talán középtájon. Nem vagyok nagyon fönt, és nem vagyok a talajba fúródva, talán éppen talajközelben szálldogálok. Néha talán följebb repülök, de azt mondhatom, most egy átlagos, „normálisabb” időszakomat élem.
– Mint kívülálló, azt gondolom, egy zenész élete tele van feszültségekkel. Hogyan tudja ezeket a feszültségeket feldolgozni, vagy elviselni?
– Én azt gondolom, mindenki élete tele van feszültségekkel. Kezdetben én is nagyon sokat alkalmaztam a „jól bevált” módszereket, mint az alkohol, vagy a drog. Ma már megtanultam ezeket máshogy kezelni. Tudom, nincs az a rossz, amin még ne ronthatna az alkohol, vagy más függőség.
– Engem ez a „másképp” érdekelne. Van, aki sportol, van, aki állatot tart. Ön mit tesz a feszültség ellen?
– Nem a külső megoldásokat választottam. Ma már megtanultam kezelni azokat az érzéseimet, gondolataimat, amik ide vezetnek. Nincs kimondottan egy mankóm, maga a közösség, meg az, hogy megpróbálok valamilyen rendszert kreálni az életemben, azoknak a tanulási folyamatoknak a segítségével, melyeket elsajátítottam a közösségen belül. Úgy érzem, ma már normális, hétköznapi életet élek ilyen szempontból. A hobbiállat tartásától elkezdve bármilyen sport jó lehet ilyenre. Az aktivitás, az aktív jelenlét bármilyen tevékenységben sokat tud segíteni más lelki problémák megoldásában is. Maga a függőség is okoz sok más problémát. A depressziótól kezdve a fizikai romlásig sokat árt. Ezeken a bajokon is segít az aktivitás, akár úgy is, ha spirituális síkra terelődik az ember érdeklődése, ami nagyon sok ember életében jelen van. Legfontosabb az alázat. Az alázaton túl fontos még, hogy ne hergeljük föl magunkat fölöslegesen, főleg olyan dolgokon, amiken úgysem tudunk segíteni. A probléma megoldásán dolgozzunk, ne az elmélyítésén.
– Tehát a gondok megoldásában segít, ha a megoldásra törekszünk?
– Abszolút. Ha egy kút fenekén ülünk és rázzuk az öklünket, hogy ritkán süt ránk a nap, akkor az nem megoldás. A nap nem azért süt ránk ritkán, mert olyan szemét, hogy ki akar velünk babrálni, hanem a kút alakja olyan, hogy ritkán ér fölénk a nap. Ha azt akarjuk, hogy több napfényt kapjunk, akkor valószínűleg nekünk kell kijönni abból a kútból. Arról nem tehetünk, ha varjak röpülnek el a házunk fölött, de ha már fészket is raknak ott, ahhoz lehet közünk.
– El kell hessegetni a varjakat?
– Igen. Vagy nem kell segíteni nekik fészket rakni. Nem kapaszkodunk bele azokba a gondolatokba, vagy azokba az érzelmekbe, amik nagyon rongálhatnak. Ehelyett jól tesszük, ha megtanulunk a saját életünkben olyat tenni, ami kivezet ezekből a gödrökből. Azt hiszem mindig az első ilyen alkalom a nehéz. Ez veszi igénybe legjobban az eszköztárunkat. Azért is, mert ha jön a baj, általában nagy baj szokott jönni, sok felhő gyűlik fölöttünk és ezekkel elsőre nagyon nehéz megküzdeni. Ezért inkább elmenekülünk előlük. A menekülési útvonalak viszont még mélyebb gödrökbe visznek bennünket, ahonnan még nehezebb kitalálni. Meg kell tanulnunk szembenézni a problémával, feladatként tekinteni rá és a megoldásra törekedni.
– Lehet rutint szerezni abban, hogy kimásszunk a gödörből?
– Lehet tanulni az ilyen dolgokból. Meg lehet tanulni, hogy nem szabad menekülni, mindenkinek meg kell küzdenie a maga gondjaival.
– Tehát nem szabad az embernek elhagynia magát, küzdenie kell akkor is, ha már úgy érzi, nincs esélye a fölkapaszkodásra?
– Igen. Mert maga az út már akkor is boldogító, ha úgy érzi, hogy lassan halad. Azt az ember valahogy megérzi, mikor tesz olyan lépéseket, ami arról szól, hogy jobban legyen. Néha én is elhagyom magam, hiába tudom, hogy nem ez a helyes, dagonyázok a mocsárban, mert ez is bennem van… Ugyanolyan tehetségem van az önsorsrontáshoz, mint megannyi embernek. Ez is hozzátartozik az „egészhez”. És ahhoz is van tehetségünk, hogy kilábaljunk belőle. Nagyon komoly lépések és nagy tudatosság kell ahhoz, hogy valaki a problémákból kifelé keveredjen. Sok meló.
– Mit tud tanácsolni annak, akinek alacsonyabb egy kicsit a tudatossága?
– A tudatosság nem intelligencia kérdése elsősorban. Azt, hogy célt keressen. Nagyon sokszor van, hogy tudjuk, mit kellene csinálni, de nem azt tesszük. Tudom, hogy meg kéne ölelni valakit, de nem ölelem meg. Tudom, hogy föl kéne állnom és meg kéne mozgatnom a tagjaimat, de mégse teszem. Tudom, hogy jó lenne, ha kitakarítanám a környezetem, de nem takarítom ki. Ha mégis megteszem ezeket a dolgokat, észre fogom venni, hogy jobb érzésem lesz, mintha nem csináltam volna meg. Persze nem kell okvetlenül „javulni”, sok ember azért csinálja úgy az életét, ahogy, mert úgy tud élni.
– Tehet azért az ember, hogy tudatosabb legyen?
– Nagyon sokat tehet. Mi vagyunk a tudatos ember. A homo sapiens erről nevezetes. Csak nagyon sokszor nem használjuk az eszünket. Nagyon sokszor a cselekedeteinkben nem használjuk a tudatunkat. Nem arról van szó, hogy nem tudunk valamit. Hogy egy alkoholista nem tudja, hogy jobb volna neki, ha nem inna. Mégis iszik. Nagyon sok minden van, ami lejjebb viszi az embert. Mint egy démon, viszi egyre lejjebb elsősorban a szégyen, az önsajnálat, a mások hibáztatása, ez mind, mind arra való, hogy a gödörben tartsák az illetőt, aki ebbe belekeveredett. A démonai nem engedik kiszállni.
– Egy függőségből majdnem lehetetlen egyedül kiszállni. A legtöbb ember nem mer, nem akar, nem tud segítséget kérni.
– Ha valaki megtanul segítséget kérni, az nem egy kis lépés. Lehet, hogy nagyon egyszerűen hangzik, de nehéz elérni egy függőnek, hogy segítséget kérjen. Az önsegítő csoportokat szoktam ajánlani, mert jelen pillanatban ezek működnek a legjobban. Például az AA, nyitott programokkal, nyitott szívvel várják az oda érkezőket, és nagy szeretettel segítenek abban, amiben tudnak. Autonóm és szabad közösség, senkire semmit nem kényszerít rá, csak annyit mond, annyit tesz, amennyit ő akar. Ha semmit nem akar, úgyis jó. Nagyon sokat lehet tanulni magáról a problémáról.
– A jövőről szeretnék kérdezni.
– A Quimby-vel most ért véget az őszi-téli turnénk, már a tavaszi Teátrum Turnékra készülünk, színházakban adunk elő, ülős, izgalmas, dramaturgiával összekötött színházi koncerteken.
Ezen kívül megjelenik egy új lemezünk, amin lesz pár új dal, meg régi daloknak az új változata más formában. Dolgozom közben egy kis könyvön is, ami inkább képekből áll, hiszen végzettségem szerint képzőművész vagyok, amolyan összefoglalója lenne a képzőművészeti alkotásaimnak. Kicsit szürrealista álmokkal egybekötve, kicsit az életről is szól, azt illusztrálom a képekkel.
– Köszönöm a beszélgetést és sok sikert kívánok!
