407. szám Széppróza

Hazavárlak…

Szerző:

Jöttek, mentek a levelek… Várlak nagyon… hányszor írtam, ki tudja már… Ez a hosszú „kiküldetés” csak nem akart letelni… A szeretett személy levelei egyszer csak elmaradtak…
Arra gondoltam egyáltalán nem jön haza, volt már ilyen…
Odakint gondolta meg magát valaki, s hátat fordított hazának, otthonnak,  családnak… Nálunk ez nem fordulhat elő – gondoltam, –  a mi szeretetünk és bizalmunk erősebb. A levelek mégis elmaradtak…
Hosszú hónapok teltek csendes várakozásban… Kolléganőim avval vigasztaltak, ha nem ír, nem is szeretett, ne várd úgy sem jön haza!… Én azonban bizakodón írtam újra és újra…  Leveleim nem jöttek vissza. Egyszer csak jött pár soros bocsánatkérés, magyarázat a hallgatásra.
Sajnos baleset történt, de már rendbe jöttek a dolgok. Mindenki kiheverte azóta,  pedig kinek keze, kinek arca vagy lába bánta… Nem volt részletezve, mi is történt…( Azt is, csak én gondoltam, hogy lőszer hatástalanítása közben…)
Az élet megy tovább, írta Miklós, s hogy mindenki rendbejött nagyjából…
Tudjuk, hogy a háborúk után komplett aknamezők maradtak itt, ott. Manapság így volt ez a délszláv háború után is, –  akkor a békefenntartók keresgélték ezeket. A következő levél azt mondja: hazamegyek!
Na végre!  Boldog izgalom,  várakozás, készülődés…
Eljött a gyönyörű nap, de bizony hiába vártam, Miklós csak nem jött. Mindjárt esteledik, vajon hol lehet? Tekintetem az előszobai asztalon meglátja a kisláncot, amelyet a kapuzárásnál használunk..  Megjött Miklós! Megjött! De hol lehet?
– Miklós! – mondom hangosan, –  itt vagy?
Az ajtó mögül kilépett valaki… egy idegen arca nézett rám, egy torzó… A csupaseb arcban szemhéj, szemöldök nélkül, kis lyukakból néz ki a két szemgolyó… az összhatás ijesztő… Azt hitte, elszaladok? Vagy iszonyodva hátrálok félelmemben?
– Miklós te vagy?
– Igen.
Előbbre lépek, átölelem a törzset.  Fejem a szíve fölött… Iszonyatos zakatolás…Majd kiugrik a helyéről…
– Ne félj…! Ne félj, én szeretlek…!

Kapcsolódó írások