Ágoston Béla zenész, hangszobrász. Olyan ember, akiből alighanem sokkal több elférne ebben az országban.
Nem kizárólag zenei teljesítménye okán, bár felsorolni is nehéz, mennyi különleges produkció fűződik a nevéhez. Inkább alkotói szemlélete az, ami példaként szolgálhat. Alázat, optimizmus, nyitott szív és szellem, párosul a szüntelen jóra, újra törekvéssel, ám mindez sosem személyekről, hanem kizárólag a zenéről szól. Amolyan befogadó-kívülálló típus, ha van ilyen egyáltalán.
– Hogyan találkoztál először a zene világával? Milyen volt az út a barlang szájától az úgynevezett pokoljárásig?
– Kisiskolás koromban. A szüleim zongorára írattak be, de mivel otthon nem futotta zongorára, elég kényelmetlenül éreztem magam. A szarvasi főiskola lépcsőházában egy félretolt pianínón gyakorolgattam. Nem volt egy percnyi nyugalom, jöttek-mentek az emberek. Ez annyira zavart, hogy elment a kedvem az egésztől. Két évvel később, negyedikes koromban elkezdtem fuvolázni, ami tulajdonképpen azóta kíséri az életemet. Általában a zeneiskolai félévi vizsgáim mind kudarcélmények voltak, nem tudtam nekik megfelelni. A technikáról és magáról a zenéről is egészen sajátos módon alkottam véleményt. Sokszor nem is értettem, hogy mit akarnak tőlem. Nyolcadikba jártam, amikor egy négy évvel idősebb srác családi-baráti körben bedugott a hangfalcsatlakozóba egy izzót, ami elkezdett a zenére villogni. Megrázó élmény volt, de komolyan felkeltette az érdeklődésemet a zene iránt.
Gimnáziumban összekerültem régi óvodás társakkal, akik anno tesiszakra mentek, én énekre. Kajakoztak, hozták a keményebb zenéket, hát én is kajakos, Black Sabbathos meg AC/DC-s lettem. Mindig jött valaki, aki mutatott egy-egy újabb szeletet a világból. Kerestem az újdonságot, és hozzápakoltam a saját dolgaimhoz. A gimnáziumi években megtanultam autodidakta módon gitározni. Amikor Pécsre felvételiztem, már volt egy kis zongora- és klarinéttudásom is. Megtanultam kecskedudán játszani, tájékozottabb lettem a népzenében is. A pécsi négy év nagyon mozgalmas volt, a klasszikus zenei ismereteimet főként akkor szereztem. Az első komolyabb próbálkozások időszaka volt ez Hárságyi Péterrel, a Mecseki Freevel, a Kispál és a Borzzal.
Az első performance-ok, multimédiás előadások is itt születtek. Az underground zenei érdeklődés azonban már a kajak-kenus években megnyilvánult. Fölfigyeltem az akkori punkzenekarokra, a Rolling Stones erősebben vonzott, mint a Beatles. Amiben erő van, a mai napig jobban inspirál. Azért volt az éles váltás az alternatív rockzenétől a népzene felé, mert abban is megéreztem az elementáris erőt, ami ráadásul jó pillanatban fogott meg. Ám ez a gyakorlatban annyira munkás éveket jelentett, annyira lekötött és teljes volt, hogy nem tudtam még azzal is foglalkozni, hogyan ötvözzem valami mással.
– Az autentikus szövegkörnyezet néha nagyobb mélységgel, többszintű képi világgal bír, mint gondolnánk. Az aki dudás akar lenni… kezdetű népdalt is ezért választottad?
– Számomra a pokoljárást jelenti, hogy nem lehetsz máshol, csak ott. Nem tudsz az időből kibújni, menekülni sehová. Vannak ilyen ír népmesék. A fickó bemegy a barlangba, s ott találkozik egy manóval. Az mond neki egy-két mondatot, majd kijön a barlangból, de közben eltelt több mint száz év. Amíg bent voltam a népzene barlangjában, bugyraiban, addig a Kispál kirukkolt négy lemezzel, amiről nem is tudtam, hogy megjelent, mert annyira lekötött, sőt elvarázsolt az a világ. Pécsett ’92-ben végeztem a tanulmányaimmal, ekkor nagyon a népzene és a jazz foglalkoztatott. Aztán a Kampec Doloresnek köszönhetően megismertem a hazai underground életformát, budapesti klubokat, vidéki és külföldi turnékat, nagyon jó évek voltak. Közben kerestem a saját helyemet. Aztán ’97-ben játszottam a Kispál és a Borz tízéves jubileumi koncertjén. Nagyjából ekkor jöttem ki a barlangból. A pokoljárás után, már felvértezve készen álltam arra, hogy az első önálló lemezemet megjelentessük, amihez kellett Kővári Zsolt, aki a jubileumi Kispál koncertnek köszönhetően figyelt fel rám. Egyrészt szereti a jazzt, és szaxofonozni tanult, másrészt volt annyi tőkéje, hogy azt merte mondani: Béla, csináljunk két lemezt. Egy olyat, amilyet te szeretnél, és egy olyat, amilyet én! Elsőként a Lakni, lakni készült el, a számokat már játszottuk két éve, még írtam hozzá párat, és három nap alatt felvettük. A Meles, meles című második dupla lemez a Kispál és a Borz-feldolgozásokból jött létre. Három évig tartott, amire elkészült.
– Könnyedén mozogsz a hangszerek között, ezek eszközök a zenei kommunikációra, vagy van kifejezett hangszered, amihez kötődsz?
– Soha nem voltam kitéve olyan kényszernek, mint egy komolyzenész, népzenész vagy akár popzenész. Mindig belekóstoltam valamibe, és ha szimpatikus volt, elindultam az úton, amiből saját lényeket hoztam létre. Inkább olyan hangszobrászféle vagyok. A szobraim a kezem alatt jelennek meg, és ha ott egy szaxofon van, akkor azzal kezdek dolgozni.
– Mi a helyzet a tervezett dudalemezeddel, a Zubollyal és az Ágostones-albummal?
– Az anyag létezik, de senki nem ad ki szólódudalemezt Magyarországon, ezért inkább egy spéci lemeznek képzelem el, lehet, hogy bakelitet készítünk belőle, minimális példányban, és aki CD-t akar, az majd letölti a weboldalunkról.
A legutóbbi címverzió a „Béla bácsi, a dudás régen volt már óvodás”. Komolyabban szeretném venni a Zubolyt is zeneileg, de tartok tőle, hogy akkor kihal belőle a spontaneitás. Az pedig pont attól érdekes, hogy egyszeri alkalomra összeállt produkció ott tart, ahol. Szeretnénk a koncerteken már hallható új dalokat is lemezre vinni, és a Vízöntő sikeres népdalfeldolgozásait is eljátszani, illetve felvenni. Az Agostones legutóbbi albuma az Ördögbomba. Népzenei elemek, néhány műzenei utalás, de alapvetően beates, rockos hangzású anyag. Az Ágoston Quartett fő irányvonala pedig a jazz.
– Kevesen tudják rólad, hogy nemcsak zenekarban gondolkozol.
– Nem tudom, idén játsszák-e, de korábban ment a Budapest Bábszínházban a Péter Pán bábszínházi adaptációja. Kovács Géza rendezte, vele több darabon is dolgoztunk már együtt. A zenét vonószenekarra kellett komponálni, ami nagy kihívás volt számomra. Külföldi fesztiválokon többször nyertem legjobb zeneszerző díjat mint bábszínházi szerző, illetve kőszínházaknak és szabadtéri játékokhoz is közel ötven darabot írtam. Rajzfilmzenéket is komponáltam Richly Zsoltnak, aki a Kockásfülű nyulat rendezte, neki készítettem két rövid kisfilmjéhez is zenét. Prakter Mariannal is csináltunk egy ifjúsági filmet, a Galaxyt. Illetve egy művészfilm kategóriába tartozó rövidfilmet, a Hajnali részecskéket. Táncszínházi produkciókban inkább mint közreműködő szoktam jelen lenni, de volt már egy saját táncszínházi produkcióm is Oldás és kötés címmel. Ebben a magyar hiedelemvilág jellegzetes karaktereit táncolja el négy nagyszerű táncos: Dombi Kati, Ónodi Béla, Várszegi Tibor és Berger Gyula.
Persze ezeken kívül is rengeteg tervem van még.
– Tanítasz a Fóti Gyermekvárosban, saját zenekaraiddal koncertezel, vendégzenészként szerepelsz, zenéket írsz színházi, bábszínházi darabokhoz, léteznek ettől különválasztható mindennapjaid?
– Őrbottyánban élünk egy parasztházban. Két kislányom van: Lili és Rebeka. Szeretek úszni, általában ezt a veresegyházi uszodában teszem. Miért éppen Alaszka?-filmsorozat gyűjtő vagyok, megvan majdnem az összes epizód, igaz, még nem láttam mindet. Most éppen a kutyák házát építem szabadidős tevékenységként.
– Úgy tudom, szőlészkedsz is …
– Pár éve még megmetszettem, idén, mostanában túl sokat nem foglalkoztam vele, de szuper a termés… (nevet)
