Szürke, semmitmondó délután van,
kalapom a fogason lógva
érzi ma sem lesz különösebb dóga’.
Ásít a csönd a félhomályban,
nyakig unalomba beleporosodva
sétabotom ül a szobasarokba’.
Múlatom időm a végtelen semmibe,
belefér, a: ki tudja mennyibe?
Ábrándjaim sok-sok ölnyi láncon
szaladgálnak, végüket alig-alig látom,
barátságot kötve azért némi gonddal
egyezkednek „ki tudja lesz-e?” holnappal:
– Van-e miért, és azt is kinek kéve,
hány asztagon, és keresztbe’ téve?
És miért van ma, és miért volt tegnap,
és süt-e még s kire, ily bolondul a Nap?
Aztán lassan a dugókból kikecmeregve
fogadkozom egyre hangosabban
egyre, csak egyre:
– csúcsforgalomban? – még gondolatban
sem megyek többet Pestre.
