Leé Józsefet vallattuk életéről
– Mit jelent ez a név: Leé?
– Soha nem fogom megtudni, valami angolszász vonzata van, de mesélek valamit. Az interneten lekértem a nevem, és a Leé József beugrott, mint az utolsó cigánykirály. Akkor én egy elvarázsolt cigányherceg vagyok?– mondtam magamnak. És a Pallas lexikonban valóban szerepel: Leé Józsefnek hívták az utolsó cigánykirályt. Aki rám néz, az azt mondja cigány vagyok. És én nagyon sokat szenvedtem emiatt, mert nem attól cigány valaki, hogy barna az arca, vagy fekete a szeme, hanem ez jelent egyfajta életformát, családi kötődést. A cigányok nagy családban összetartóan élnek, rengeteg a rokonságuk, nem járnak egyedül, hangosak, szóval vannak ilyen tulajdonságaik – amik bennem egyáltalán nincsenek meg. Én egyedül járok, ágrólszakadt vagyok, nincs rokonságom, nincsenek kapcsolataim.
– Mesélj egy kicsit a tanulmányaidról!
– Építőipari szakközépiskolába jártam, szerencsémre ebben az iskolában a magyar, történelem nem voltak alárendelve a műszaki tárgyaknak, és nagyon jól tanították. Sokat olvastam. Ez volt az az időszak, amikor a nagy klasszikusokat olvastam, és ez nagyon imponált az egyik kollégiumi nevelőtanáromnak, ővele nagyon sokat beszélgettünk, egy igazi humán tanárember volt.
Nekem mindig volt egy kettősségem: hogy higgyek–e Istenben vagy nem. Én mélyen vallásos családból származom. Annak ellenére, hogy a Kádár-korszakban jártam iskolába, jártam ministrálni, tanultam latin misét. Viszont nem tudtam annyira hinni. Én mindig az örök kételkedő voltam. És ez a kamaszkoromra annyira átfordult, hogy ateista lettem.
– A természettudományos iskola oltotta ki a hitedet?
– Nem. Szerintem a nevelés. Az általános iskolában az úttörő-élet nagyon vonzott, mert sok lehetőséget adott. Mivel én egy nagyon szegény családból származom, nyaralni, kirándulni csak velük tudtam elmenni. És ez az idők során annyira eltávolított a vallástól, hogy középiskolás koromra ateista lettem. Másrészt volt bennem egy lázadás, ami a kamaszoknál előfordul, hogy ez a világ úgy ahogy van nagyon rossz…és ez tényleg így van. És ha ehhez még Istennek is köze van, akkor kész, akkor roló le, mert ez így nem működik. És nagyon jellemző erre a tanáremberre akiről az előbb beszéltem, hogy egy szép napon – éppen olvastam a tanulószobában –, amikor elém rakott egy cédulát és azt mondta, hogy örülne neki, ha utánajárnék ennek a pár sornak. Pál apostolnak a korinthusziakhoz írt első levele 13. fejezet.
– Ez a szeretet himnusza?
– Igen. Hát ez volt a marxista világnézet tanárom. Hát én utánajártam ennek a könyvtárban, még valami templomban is utánanéztem, így került újra kezembe a Biblia. Ez az egyik legszebb része a Bibliának. Soha nem lettem hívő, de egy kicsit visszafordított.
– Érettségi után mit csináltál?
– Még előtte volt egy gikszer. Én mindig egy érzékeny, túlérzékeny lelkületű emberke voltam, Pestre kerülésemmel egyidőben jelentkeztek először komolyabban a pszichés problémáim. Szorongás, kézremegés, időnként elájultam. Kórházba kerültem. Adtam egy jelzést, én, a majdnem kitűnő tanuló. Írtam egy levelet, hogy én ezt nem folytatom, mert meg fogok őrülni. Ennyi. A szekrényemre raktam ki ezt a levelet, mint Luther a pontjait. Otthagytam a középiskolát, de a tanárok nem hagyták, hanem elintézték, hogy kórházba kerüljek, és ebből lett az igazán nagy baj. Ugyanis zárt osztályra kerültem. És ott töltöttem másfél évet… nem évet, hónapot, ez egy elszólás volt, de én úgy éltem meg mintha másfél évet lettem volna ott… Utána elmentem egy évig dolgozni. Először egy gyárban dolgoztam segédmunkásként, aztán egy maszek kőművesnél, ahol nagyon keményen dolgoztam, és rengeteg pénzt kerestem. Önálló lettem. Amikor visszamentem az iskolába, találtam egy másodállást, újságot árultam. Azzal is egész jól lehetett keresni. És ezután jelessel érettségiztem.
– A Műegyetemre való felvételidről mesélj valamit!
– Az építőiparban dolgoztam, és ez egy nagyon rossz választás volt, mert kiderült, hogy az én érzékeny alkatommal nem tudtam a munkásokkal bánni. Parancsolni, utasítani az embereket, ahhoz másfajta mentalitás kell. Viszont megbíztak ipari tanulók tanításával, oktatásával. És ez tetszett. A műegyetemi tanulmányaimat támogatta a munkáltatóm, azzal a feltétellel, hogy nem tanári karra megyek, hanem mérnökire. Így adtam be a jelentkezésemet. Munka mellett előkészítőre jártam. Ráadásul akkor nagyon szerelmes is voltam. Akibe szerelmes voltam a bölcsészkarra járt az ELTE-re, és ez akkor nagyon-nagyon inspirált. Fölvettek. Rengeteget éjszakáztam, kollégiumban laktam, hajnali háromkor feküdtem le általában, de nem tanultam rosszul.
– Akkor miért maradt abba?
– Mert jött a vizsgaidőszak, és ettől kezdve én padlóra kerültem. Annyira beteg lettem, elkezdett remegni a kezem, úgyhogy kórházba kerültem másodszor is a pszichés állapotom miatt. Ez már más volt, jó orvosokhoz kerültem, de azt mondták, pár év amíg rendeződni fog ez az állapot. Úgyhogy feladtam, ennyi volt az egyetemi pályafutásom.
– Kényes témák jönnek, ha nem akarsz ne beszélj róluk. Alkohol?
– Nem vagyok absztinens egyáltalán…
– Úgy értettem, hogy az alkoholt használod-e kábítószerként?
– Nem. Viszont szorongásoldónak igen. És ez már veszélyes területe az életnek. Amikor az ember arra használja, hogy el tudja viselni az életet. Volt egy időszak az életemben, kb. 3-4 év, amikor keményen ittam.
– Öngyilkosság? Mondtad már nekem, hogy volt.
– Amikor az öngyilkossági kísérletem volt, akkor teljesen absztinens voltam. A Műegyetemről kibuktam, nagyon reménytelen helyzetben voltam, szerelmes is voltam, egymásra halmozódtak a dolgok… Padlón voltam minden területen. A klasszikus kezdők módszerével csináltam, gyógyszerrel. Én iszonyodom a vértől. Egy tyúknál nagyobb állatot nem tudnék levágni. Ilyen nyiszálós dolgok nem…, a fulladástól félek, tehát a lehetőségeim elég korlátozottak, magyarul gyáva vagyok. Három doboz gyógyszert beszedtem. Tényleg öngyilkos akartam lenni, mert nagyon csalódott voltam.
– Hogy lesz valaki hajléktalan?
– Szerintem kétféleképpen történhet Az egyik: kényszerből. Például kilakoltatják. A másik: önszántából. Amikor otthontalanul érzi magát a világban, amikor nem leli a helyét. Ebbe a kategóriába tartozom én.
– Most dolgozol valahol?
– Igen. Egy kis cégnél dolgozom, szkenneléshez készítem elő az anyagot. Nagyon oda kell figyelni. De itt is érzem, hogy nincs értéke az embernek, sem a tudásnak. Egyszerűen lecserélik, ha nem kell. Bármikor kapnak helyette másikat.
– Hol laksz?
– Albérletben. Most az egyszer szerencsém van abból a szempontból, hogy cigány vagyok. A főbérlőm ugyanis egy félcigány asszony, akivel nagyon jól kijövünk. Fiamnak szólít. Kisfiamnak.
– Hogy kezdtél el verseket Írni?
– Ez érdekes. Négy évvel ezelőtt álldogáltam a buszmegállóban, amikor odajött hozzám egy fiatal lány és megszólított ismeretlenül. Elkezdtünk beszélgetni. Nagyon fiatal volt, a lányom lehetett volna. Megérintett a dolog. Aztán felszállt a buszra és soha többé nem láttam. Nem azt mondom, hogy szerelmes lettem, de felkavart a dolog. Hazamentem, és megírtam az első versemet. Az volt a címe, hogy „Pacsirtasirató”. Azóta írok verseket. Majd ha már nagyon sok vers összegyűlik, írok belőle egy regényt. Az lesz az életem prózája.
