437. szám Riport

Olyan a valóságom, amilyennek teremtem – interjú Palya Beával

Szerző:


 

„Néhány éve még azt kérdezgettük, ki ez a mosolygó, csoda-hangú lány, ma viszont már mindenki ismeri Palya Bea nevét. Lemezei sorra vezetik az eladási listákat, és tele a naptára itthoni és külföldi fellépésekkel.
Mert ő a mai fiatal énekesek egyik legsokoldalúbb alkotója. Foglalkozik magyar, cigány, bolgár és más népzenékkel, indiai zenével, de hallható világzenei, jazz, és még énekelt vers műfajokban is. A Folkestra, a Kárpátia, a Zurgó együttesek alapító tagja volt, sokáig vendégeskedett a Sebő, a Nagy János Trió, a Balázs Elemér Group, valamint az Etnofon együttesekben. Az utóbbi években azonban a maga útját járva saját terveinek megvalósítása köti le, rendszeresen koncertezik szólóban és saját együttesével, itthon és külföldön.

– Legalább annyira népszerű, mint a popsztárok. Megállítják az utcán az emberek? Hogyan viseli a rajongást?
– Megállítanak, megismernek, szeretnek. Amit visszakapok az emberektől, leveleket, néhány mondatot az utcán, ajándékokat, az nagyon mély dolgokról szól. Ahogyan én alkotok, annak nincs köze az eladhatósághoz, a sztársághoz, ez szív-zenélés, a belső utazásaim, harcaim, örömeim eredménye egy-egy dal. Néha meg az autizmushoz közeli idióta világomból adok valami jelet egy-egy számban, és mindehhez egy nagyon igényes, kidolgozott, talán nem is túl könnyen befogadható zenei nyelvet használok. Ebben is szigorú, és kísérletező is vagyok. Ha valakit mindez megérint, az már „befektetett”,  zenei és lelki kihívások elé állította magát, és talán a saját szívéhez került közelebb. Mindennek én csak szimbóluma vagyok, szimbólikus figurája, ahogy az egyik dalomban írom egy volt szeretőről. Persze én azért imádom a sikereimet, tobzódom benne, és azt is szeretem, hogy az emberek hallgatják a zenémet, veszik a lemezeimet. Sztár-tudatom viszont nincs. A sztár-szisztéma  – ha elhiszed, és belekerülsz – szomorú dolog, hisz elkülönít a többi embertől, a környezeted egyéb elemeitől, elhiteti veled, hogy te csalhatatlanul tökéletes vagy, jobb és szebb a többinél. Teljes magány, a kísérletezés megszűnése. Az igazi alkotómunka meg pont ennek az ellentéte, csatlakozhatok általa az élet áramlataihoz, közel hoz magamhoz, emberhez-állathoz-istenhez. Egyébként meg bevásárolok, kávézok, sétálok én is, mint mindenki, és gátlástalanul végigfutok a Batthyány téren sportruhában, ha loholok a szigetre, és a régi ismerősök nyakába is előbb ugrok, minthogy ők kimondanák a „mostanában csak a tévébe’ látunk…” mondat elejét.
– Mi az, amivel leginkább ki tud kapcsolódni?
– Jóga, víz, állatok, bizonyos zenék. Kevin Gardinerhez járok az Amrita Jógaközpontba, hihetlen, amit ő tud, ahogyan átadja. A jóga ászanáinál is neked, magadnak kell megkeresni a megoldást, végigjárni az utat, ő csak fogja a kezed, de nem ő megy helyetted. Szóval semmi műguruság és rossz értelemben vett önfeladás. Az Iyengar jóga egy nagyon is racionális rendszer, nincs benne ezoterikus-misztikus elem.  Aztán van, hogy a cicáimat figyelem órákig. Az jó messzire visz, tanulok tőlük sokat. Csak vannak, és már ettől jól vannak. Persze én cselekvő maradok, imádok dolgozni, de a magamfajta hiperaktívnak nem árt kikapcsolni néha, nekem ezt tanulnom kellett. A kikapcsolás maximuma pedig a tenger, és inkább az óceán. A bent lévő vadállat őrjönghet ott, ordítok, rohangálok, bevetem magam a hullámokba, énekelek órákig a sziklákon. Aztán eszem egy nagy halat.
– Mindig mosolyog, és híres a jó humoráról. Mi az, amitől el tud szomorodni?
– Ha szemetet látok egy fa tövében, meg hogy a cápát visszadobják a vízbe,  az uszonya nélkül. De igazán magamtól tudok elszomorodni, a félemeimtől. Egész jól állunk, én és az önbizalomhiányom, én és a saját bűntudatom. Egyre kevésbé vagyok szomorú, és alapjaiban sem vagyok már magányos. Megéri belül járkálni, felhozni onnan dolgokat. Olyan a saját valóságom, amilyennek teremtem azt.
– A világ számos helyére eljutott már, van-e olyan város, ahová vágyik még?
– Nem vágyom városokba. Egyszer régen Jeles András egy szalonban a beszélgetés végén felolvasta, hogy mit írt Ottlik Rómáról. Róma olyan mint Kecskemét, színes tornyok itt és ott. Akkor nagyon kiakadtam Jelesre meg az én imádott Ottlikomra is. Aztán idén nyáron az Azori-szigetek gyönyörű természeti tájairól beérve Lisszabonba azt vettem észre, hogy zavar a város, pont ugyanilyen, számomra tökéletesen érdektelen lovasszobor van Pesten a Hősök terén is. Meg villamos, autó, idegesen rohangáló emberek. Falusi lány vagyok, és az életem mostani szakaszában egyre inkább csak a fű-fa-virág, állatok, meg a tenger érdekel, és szerintem ez a szakasz el is tart életem végéig.  A sok világváros látása után a kör megint bezárult, vissza akarok menni a természetközeli helyekre, éles tájakba vágyom, meg  természetesen mozgó, gesztikuláló, táncoló és éneklő emberek közé.

Lemezei:

Én leszek a játékszered (2010)
Egyszálének / Justonevoice (2009)
Beáta Palya: Adieu les complexes (2008)
Palya Bea – Weöres Sándor: Psyché (2005)
Kiss Ferenc: Szerelem hava (2005)
Balázs Elemér Group: Magyar népdalok (2005)
Palya Bea: Álom-álom, kitalálom (2004)
Kárpátia: Vásár (2004)
Beáta Palya: Ágról-ágra (tradition in motion) (2003)
Folkestra: Mamikám (2001)
Sebő Együttes: Rejtelmek (2001)
Cseh Tamás – Péterdi Péter: Magyar katonadalok és énekek… (2000)
Chalaban: Moroccan Nomad (2000)
Szőke Szabolcs: Sindbad’s songs (2000)
Balogh Sándor: Dorombér (2000)
Kiss Ferenc: Nagyvárosi bujdosók (1999)
Kárpátia: Zene Moldvából (1998)
Zurgó: Moldvai csángó népzene (1997)

Kapcsolódó írások