372. szám Riport

Világjáró magyarok – Máshol jobb?

Szerző:

Az alábbi cikkben három európai ország hajléktalan-ellátó rendszeréről kaphatnak ízelítőt az olvasók, magyar hajléktalan emberek saját tapasztalatai alapján. Egy család németországi és ausztriai tapasztalatairól számol be, lapunk (néhai)  mellékletének egyik szerzője pedig a londoni helyzetet ecseteli.

– Hosszabb ideig voltatok Németországban és Ausztriában. Mikor mentetek ki és miért? – kérdezem Lakatos Andort és feleségét, akik fiukkal közösen próbáltak szerencsét német nyelvterületen.
– 2007. augusztusában mentünk ki, körülbelül egy hónapig maradtunk. Ausztriában, Linzben két hetet töltöttünk, regisztráltattuk magunkat az Idegenrendészeten. Itt mindenféle segítséget kaptunk, például hol találunk szállást, hol tudunk olcsón étkezni, hogyan juthatunk ruhához, milyen munkalehetőségek vannak, stb. Hajléktalanszálló külön nincs. Szálló van, de ide nem csak hajléktalanok jöhetnek, hanem bárki. Külön szobában laktunk, minden patyolattiszta, ágyneműcsere naponta, fürdő a folyosó végén volt. Az egész egy szállodára emlékeztetett. A lakhatásért napi két eurót fizettünk, a szállónak volt saját étterme, ahol egy euróért (!) lehetett ebédelni. A fizetős rendszer tetszett nekünk, nem volt olyan érzésünk mintha alamizsnát kapnánk.
– Azt mondjátok, hogy a szállóra bárki bemehet?
– Igen. Teljesen mindegy hogy hajléktalan vagy nem, külföldi vagy helybeli. Olyanok is bemennek, akiknek valahol van lakásuk, csak épp ott van dolguk. Az étel is nagyon jó és rengeteg kávét ittunk, szinte már kávémérgezésünk volt.
– Münchenben is ez a helyzet?
– Nem egészen. Ott is vannak szállók, csak az a különbség, hogy oda csak az oda tartozó körzetből, kerületből mehetnek az emberek.
– Olyasmivel mint a magyarországi  nappali melegedő, ételosztás stb. találkoztatok?
– Igen. A dolog úgy néz ki, hogy az asztalra ki van rakva lekvár, tejföl, felvágott, barna kenyér, szóval mindenféle, és abból válogat az ember.
– Milyen munkalehetőségek vannak és mennyit fizetnek?
– A fiamnak felkínáltak egy munkalehetőséget a McDonaldsban havi 1200 euróért.
– Akkor miért nem maradtatok kint?
– Alapvető feltétel a német nyelvtudás, legalább minimális szinten, hogy meg tudja értetni magát az ember. Mi nem tudunk németül. Másrészt ugyanaz a helyzet, mint Magyarországon: inkább a fiatalokat keresik, nem a mi korosztályunkat. 57 évesek vagyunk, nekünk nem tudnak munkát ajánlani. A fiúnk még gondolkozik a lehetőségen, lehet hogy később visszamegy. Neki is és nekünk is nagy élmény volt a kint töltött időszak, jó volt világot látni, megtapasztalni, hogyan élnek az emberek tőlünk nyugatabbra.
Csillának is életre szóló élmény volt kimenni Londonba, ahol az Equal A/57-es program keretében tartott konferencián (a program a hajléktalan emberek munkához segítését, képzését és önbizalmuknak megerősítését célozta) vett részt, mint érintett hajléktalan. Kinti tapasztalatairól kérdeztem.

– Sejtettem, mégis megdöbbentő volt számomra, hogy Londonban teljesen másként élnek a hajléktalan emberek, mint nálunk. Persze, aki utcán van, ott is ritkán fürdik, viszont gyakran alkoholizál, mégsem láttam annyi megroggyant embert ott, mint nálunk. Amíg nálunk egy-két órát kell várakozni fürdésre, illetve mosásra, addig Londonban (nyilván több pénzből) megoldották, hogy aki betér a fürdőbe, vagy a mosodába, várakozás nélkül megoldhassa a pillanatnyi gondját Ahol jártunk, mindenütt volt szabad zuhanyzó, vagy mosógép. Van arra is kapacitásuk, hogy minden használat után kitakarítsák a zuhanyzót, ha szükséges. Van pénzük a felújításra és karbantartásra is, sehol nem láttam olyan lepusztult helyeket, mint amilyenek nálunk vannak. Szerintem mentálisan is nagyon befolyásolja a rászorulókat, hogy az a hely, ahova gyakran betérnek, vagy ahol laknak, vagy ahol az éjszakáikat töltik, hogyan néz ki. Egy rendezett, tiszta, szép bútorokkal berendezett hely arra ösztönzi az embert, hogy alkalmazkodjon a környezetéhez, próbálja meg önmagát is rendezettebbé tenni. Rengeteget számít, hogy vannak-e dísznövények, képek, esetleg dísztárgyak a falon.
– Mi volt az, amiről azt gondolod, hogy a szerény hazai viszonyok között is megvalósítható lenne?
– Engem legjobban az önkéntes munka ragadott meg, amit nemcsak segítők végeznek, hanem ellátottak is. Nálunk (többnyire szakemberek) arra hivatkoznak, hogy amíg a napi megélhetésért kell küzdenie egy hajléktalan embernek, addig nem várható el tőle, hogy ingyen dolgozzon. Azonban azért beszélünk önkéntes munkáról, mert mindenki maga dönti el, hogy tudja végezni, akarja, vagy nem tudja és nem akarja. Saját példából kiindulva, amikor kicsúszott a lábam alól a talaj, egész nap az utcán tekeregtem, próbáltam munkát keresni, meg olyan helyeket felkutatni, ahol egy kis nyugalmat lelhetek, de erre a nyugalomra sem az utcán, sem a nappali melegedőkben nem leltem rá. Nem tudtam mit kezdeni magammal.
Ha akkor valaki azt mondta volna, hogy gyere be a Kürt utcába délutánonként vajas kenyeret kenni, virgoncan mentem volna. Főleg, ha nekem is jutott volna abból a kenyérből, márpedig biztos, hogy jutott volna. Sőt még akkor is mentem volna, amikor már az óvodában takarítottam, de még fapadon éjszakáztam, hiszen ha előre megbeszéltem volna a szociális munkásommal, akkor tartották volna a helyem és nem kellett volna fél hatkor sorba állnom. Mentem volna akkor is, amikor az Oltalom szállóján laktam, mert minél kevesebb időt tölt el az ember az átmeneti szállón, annál kevésbé romlik mentálisan. Ugyanez vonatkozik a Dózsára is, mert ott is laktam. Kár, hogy ez a vajas kenyér akkor még nem volt. Amióta lakásban lakom, sokkal kényelmesebb számomra, hogy hazamegyek és a TV vagy a számítógép elé telepszem, kézügyre téve a kávés poharat, meg a csemegékkel rakott tányért és fütyülök a világra. Bár pontosan a tespedés ellenszere lehetne, ha bevállalnám a délutáni vajas kenyerezést.

Kapcsolódó írások