Abban az időben, amikor történetem játszódik a Lágymányosi-öböl még nem volt átalakítva. Egy kedves, nyugodt kis zug volt a nagyváros rengetegében. Megszámlálhatatlan sok úszóház volt kikötve a parton, a BVSC kajakosai szelték az öböl csendes vizét, és tették próbára a horgászok idegeit. Estefelé az Aranyhal Étterem szolgáltatta a zenét, vidám sörözések hangjai szűrődtek szét mindenfelé.
Mai szóhasználattal úgy mondhatnám, hogy megvolt a „fielingje”. Itt jóformán mindenki ismert mindenkit. Az egész öböl egy kis közösséget alkotott. Barátom is egy úszóháznak volt a tulajdonosa és ott is lakott télen, nyáron, lévén más lakása nem volt. Mi haverok is sokszor kimentünk hozzá, ha már meguntuk a város zaját, nyüzsgését. Pár perc alatt a hátunk mögött hagytuk az idegeskedést, kapkodást és kiérkeztünk a „nyugalom szigetére”. A szúnyogokat leszámítva nem is volt semmi gondunk, borért meg bármelyikünk kiszaladt, ha kifogytunk e nemes nedűből…
Észre sem vettük és elszaladt a nyár, rövidebbek lettek a nappalok, hűvösebbek az éjszakák. A fákról lehulló levelek beborították a nyugodt vizet, a csónakok és hajók egykedvű csobbanással nyugtázták az ősz beálltát. Elmúlt a nyári zsivaj, a bohém ivászatok ideje. Igaz az ivászatok megmaradtak, de mintha mi is alkalmazkodtunk volna a természethez és melankólikusabban emeltük szánkhoz a „Butelkát” ahogy Öcsi barátunk becézgette flaskáját. Ennek az évszaknak is megvolt a maga varázsa, bája. Ahogy belekapott a szél a nyárfákba azok egy mély sóhajtással törődtek bele az elkerülhetetlenbe; jönnek a hideg idők.
Tiszta szívünkből sóhajtottak, elvégre bár vidám fiúk voltunk, de sajnos teljesen lakástalanok, legalább is a legtöbbünk. Na de sebaj! A Hobók örök mondását tartottuk szem előtt: Úgy még nem volt, hogy valahogy ne lett volna. És ez így is volt. Zajlott az élet velünk, robogott mint egy gyorsvonat, csak azt nem tudtuk mikor jön a kalauz, mert akkor le kell szállnunk, mert bizony mi jegy nélkül utaztunk… Sajnos, azóta sokunkat leszállítottak erről a szerelvényről…
Lassan eltelt az ősz is sok szalonnasütéssel, pecázással, duhajkodással. A hőerőmű forró vizes kifolyója egyre nagyobb gőzgomolyogokat eregetett, ahogy lehűlt a levegő. A december hóval és jéggel köszöntött bennünket, mondanom se kell, nem nagy örömünkre… Akkortájt Angyalosi barátomnál csöveztem, akinek volt egy kis lakása. Őnála addig lehetett lenni, amíg volt kedve piázni. Amikor úgy érezte, hogy már eleget züllött, akkor elkergetett mindenkit, és bezárkózott egy hétre… No lényeg az, hogy elhatároztuk, meglátogatjuk Öcsi barátunkat az úszóhajón. Magunkhoz vettünk néhány liter bort, pár üveg pálinkát, meg egy pár üveg sört, hátha szomjasak leszünk útközben.
Csak úgy halkan megjegyzem, hogy a Fehérvári útról az öbölig úgy negyed óra az út…
Mikor két óra múlva megérkeztünk, meglepve tapasztaltuk, hogy Öcsi barátunk szőrén szálán eltűnt! Miután tisztáztuk a félreértéseket és megmutatták a helyes utat az úszóházához, fellélegeztünk. Ilyen kis csacskaságon nem akadunk mi fen! Néhány pecás, aki csónakból szórakoztatta a halakat, elmondta, hogy barátunkat a forróvíz kivezetőnél látta egy fürdőkádban néhány üveg cseresznyepálinka társaságában. Ezen jót kacagtunk, és arra felé vettük az irányt. Valóban minden úgy volt, ahogy mondták! Ez a kópé szerzett valahol egy fürdőkádat, odacipelte a kivezetőhöz, majd egy eresz segítségével állítható forróvízcsapot szerkesztett. Ez a víz 100 fokos volt úgy, hogy nagyon kellett vele vigyázni. Ha nagyon melegnek találta, fogott egy vödröt és hozott hidegvizet az öbölből, így állítva be a kívánt hőfokot. Ezt a műveletet meztelenül szokta megtenni, az evezőslányok nagy örömére. Amikor a tél jeget lehelt az öböl vizére, akkor sem hagyott fel a tisztálkodás e szórakoztató formájával. Később, mikor üdvözöltük egymást, és körbeálltuk ügyeletes pocsolyáját elmesélte, hogy felejthetetlen élmény sűrű hóesésben kádban fürödni és onnan lesni a kis jégvágó madarakat, hogyan halásznak. De megtudta nézni a kajakos lányok erőnléti edzését is ahogy a jégen hokiztak. Remekül szórakozott, közben dohányzott és ivott.
Miután elfogyott az italunk és fázni is kezdtünk, elbúcsúztunk barátunktól, azzal a jó érzéssel, hogy lám a kreatív elme mily nagy dolgokra képes!
…Lassan már tíz esztendeje is, hogy megesett ez a kis történet, de ha esik a hó és nagyon hideg van mindig eszembe jut. Már csak ketten maradtunk a baráti körből, Öcsi és én.
Az öböl is át lett építve, eltűntek az úszóházak, a Horgásztanya, az Aranyhal, de az emlékeinkben, mindig ott vagyunk; együtt a barátainkkal.
(2009. augusztus hónap, harmadik díj)
