– interjú Krsa-val, a PASO frontemberével –
A Ska a jamaicai zene egyik formája. Kombinálja a mento és calypso elemeit az amerikai jazz elemeivel, és a blues hangzásával, Jamaicában a rocksteady és később a reggae előfutára. A Ska gyökerei az 1950-es évekre nyúlnak vissza. Túlnyomó részt a rudeboy, mod és skinhead szubkultúrák követői hallgatták, ebben az időben olyan előadók játszották ezt a zenét, mint például Symarip, Laurel Aitken, The Charmers és a The Pioneers, egészen az 1960-as évekig.
A Pannonia Allstars Ska Orchestra (PASO) 2003. kora tavaszán alakult azzal a kimondott szándékkal, hogy a Jamaikáról származó ska stílus, itthon még nem nagyon ismert, tradicio-nálisabb vonalát megismertesse a hazai közönséggel. Az orchestra az ország különböző tájairól származó ismert underground zenekarokból toborozta tagjait (CsizmáSKAndúr, MeSKAlin, Kevés, the deadbeats, Böiler, Kabinet Rt., Csalez Lopez, stb.), s megalakulása után szinte azonnal folyamatos koncertezésbe, koncertszervezésbe kezdett.
Ma már a budapesti klubélet egyik legsikeresebb és legelismertebb zenekaraként sorra adják teltházas bulijaikat, miközben egymás után hívják meg Magyarországra a nemzetközi ska-élet legjobb előadóit (Rotterdam Ska-Jazz Foundation, Dr. Ring Ding, The Slackers, New York Ska Jazz Ensemble, The Toasters, Mr.T-Bone, King Django, Bad Manners, stb.), feltéve ezzel hazánkat a „nemzetközi ska-térképre”.
A PASO zenéje érdekes keveréke a tradicionális ska-nak, a reggae-nek és a 2tone-nak, de természetesen egyéb zenei hatások is felfedezhetők benne a jazztől kezdve a dubig. Szövegviláguk is vegyes, hiszen a viccesebb, könnyedebb témájúak mellett megtalálhatóak társada-lomkritikus, az agressziót és a mindenfajta gyűlöletet elítélő darabok is.
A nehézségek ellenére sikerült a PASO együttes frontemberét, KRSA-t, azaz Tóth Kristófot telefonvégre kapni, és néhány kérdés erejéig kifaggatni kapcsolatáról, véleményéről a hajléktalan emberekről, hajléktalanságról és általánosabban a szegénységről.
Attila: Végül is sikerült összejönnünk. Tudva, milyen szoros az időbeosztása, mindjárt bele-vágnék a közepébe a kérdéssel, hogy Önnek van-e, volt-e valamilyen kapcsolata hajléktalan emberekkel?
Tóth Kristóf: Tulajdonképpen csak annyi, mint amennyi általában az embereknek van. Közöttünk élnek. Az én lakóhelyemen is vannak ismerős arcok. Láttam olyan sorsokat egy párszor, hogy valakinek sikerült kitörnie ebből a helyzetből szociális munka révén. Ugyanúgy látom a környéken, de már sokkal jobb állapotba került. Ugyanakkor olyanokat is láttam, akik mindenféle bódulatot keresve más intézetbe csúsztak. Pont egy ilyen fiúról láttam egy riportot, aki leesett egy szikláról, valószínűleg ragasztó-mámorban. Sajnos mind a kettőt tapasztaltam. A mindennapi apró kommunikáció, illetve a tipikus érintkezés, hogy már korábban is a reggae, a szeretet zenéje kapcsán vettünk részt olyan bulikon, koncerteken, adomány-gyűjtő esteken, amikor az ismert ügy mellé álltunk. Körülbelül ennyi a kapcsolatom magával a hajléktalansággal, illetve a hajléktalan emberekkel.
A: Önnek volt az életében olyan pont, amikor úgy érezte, nagyon mélyre került és onnan ki kell kapaszkodni?
T.K.: Szerencsére nem, és remélem, hogy ezt sikerül is megúsznom. Igy van, nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Stabil családi háttér van, a szüleim élnek, még mindig tudnak segíteni az utamon. Szerencsére az az út is, amit kijelöltem magamnak, pályának, nagyon nagy szerencsére úgy sikerült, hogy mondjuk így, zenészként sem küzdök mindennapi betevő gondokkal.
A: Őszintén kívánom, ne is legyen ilyen gondja, problémája. Ön mit gondol a hajléktalan emberekről, milyen módon jutnak ebbe a helyzetbe?
T.K.: Azt gondolom, hogy nagyon sok fajtája van ennek a dolognak. Rengeteg válás utáni apuka kerül az utcára, úgy, hogy az anyukának ítélik a gyerekkel együtt a lakást, ami nyilván logikus döntés. Csakhogy nincs olyan ember, aki két lakást meg tudjon finanszírozni, így aztán utcára kerül. Aztán az eladósodás, a munkahely elvesztése és hosszú távú, nagyon hosszú távú munkanélküliség. Ez ami még alapvető oka lehet a hajléktalanságnak. Egészségügyi gondok is okozhatnak ilyesmit, nyilvánvaló, hogy valaki hiába kap rokkant nyugdíjat, vagy rokkant segélyt, ha ebből nem képes eltartani magát és ebbe a helyzetbe kerül. Sokan az alkoholba menekülnek a mindennapi problémák elől és ez egy ördögi kör, merthogy ez vég nélkül fűti őket, ez még egy elég látható és egyenes összefüggés. Ezeket látom én.
A: Találkozott Ön már a Fedél Nélkül című újsággal?
T.K.: Hogyne, igen, találkoztam.
A: Ezek szerint vásárolt már és olvasta is.
T.K.: Igen. Mostanság rossz szokásom, hogy sokszor csak az árát adom oda és magát a Fedél Nélkül-t otthagyom az árusoknál. Pont amiatt, hogy esetleg ebből plusz bevétele lehessen, bár nem tudom, lehet, hogy ez egy nem feltétlenül jó gondolat, de ezt teszem mostanában, erre szoktam rá.
A: A terjesztők el vannak látva lappal és az a dolguk, hogy árusítsák a lapot. És érdekes írásokról marad le.
T.K.: Igen, igen. Valószínűleg ez így van, csak mostanában rászoktam, de majd visszaszokom a vásárlásra.
A. Mi örülnénk neki. Ön valószínűleg sokat jár külföldön is. Ott is találkozott a hajléktalansággal?
T.K.: Én azt gondolom, ez univerzális dolog. Főleg a nagyvárosokban az utcaképhez sajnos hozzá tartoznak a hajléktalanok. És tényleg ez minden városban előfordul. Pedig nyilvánvalóan pont a nagyvárosok tudnak működtetni menhelyeket, éjszakai szállásokat, de mégis, általában jóval nagyobb a hajléktalanok száma, mint az ilyen helyek befogadó képessége.
A: Igen, sajnos. Mit gondol, mi lehetne a kiút ebből az állapotból? Ezen szociális úton kellene túljutni, vagy a gazdaságot kellene növelni, erősíteni? Mi az ön véleménye?
T.K.: Hát nagyon nehéz, mert ahogy beszéltünk róla, nagyon sok fajtája van a hajléktalanságnak, nagyon sokfajta kiváltó oka van. Lehetne képezni a hajléktalanokat és ily módon teremteni nekik lehetőséget arra, hogy olyan munkákat találhassanak, amire korábban nem voltak képesítve. Tehát a munkavégzés lehetőségét megteremteni. A szenvedélybetegségek, az alkoholizmus kezelése is egy ilyen út lehet. A szociális háló ilyen típusú megerősítése, ami inkább lehetőséget jelent, mintsem megoldást a hajléktalanoknak a kilábalásra. Kérdéses persze, a társadalom, a gazdaság mennyire igényli, vagy milyen mértékben támogatja a szociális kiadásokat. Nyilván mi rossz helyzetben vagyunk, merthogy ex kommunista országként hozzászoktak az emberek ahhoz, hogy van egy elég komoly védőháló, egy apparátus, ami megfogja az embert. Ennek a fenntartása most már piaci alapokra van helyezve, ami meg belátható módon nem tudja ugyanazt a színvonalat, vagy nagyságrendet biztosítani és így aztán ebből konfliktus van. Nagyon nehéz megtalálni a jó egyensúlyt. Az jól látszik, hogy a teljes vadkapitalizmus, az a típusú berendezkedés, ami most a nagy gazdasági csődhöz, világválsághoz vezetett, az nem fenntartható.
Úgyhogy valószínűleg olyan modellt kellene kitalálni, ami egyszerre tud szociális igényeket is kielégíteni, egy általános biztonságot, vagy egy emberek közötti egyenlőbb elosztást biztosítani, legalább is lehetőség szintjén, illetve egy olyan gazdaságot, ami működőképes, fenntartható növekedést, vagy fenntartható állandó gazdasági színvonalat teremt meg.
A: Azt tudom, hogy Ön és az együttesük vettek már, és vesznek is részt különböző karitatív rendezvényeken. Ön szerint kimondottan a művészvilág – ilyen rendezvényeken kívül – tudna tenni valamit a nagyon szegények helyzetének javításáért?
T.K.: Tulajdonképpen az ilyen rendezvények arra jók, hogy felhívják az emberek figyelmét. Egy magatartásmintát mutat a zenekar azzal, hogy kiáll az ilyen dolgok mellett, és akkor mások is elgondolkodnak az ügy fontosságán. Nyilván van, aki tovább megy és a szövegében is megjeleníti, tehát nem csak a rendezvényeken kerül előtérbe a szegénység, hanem a lemezt hallgatva, vagy koncertre látogatva is hallatszik az üzenet. Tehát a személyes példamutatás az, amit tehet egy ilyen közösség, illetve kollektíva. Egy zenekar nyilván nyújthat akár konkrét támogatást is egy-egy olyan szervezetnek, ami azzal foglalkozik, hogy a nagyon szegény embereket segítse. Akár pénzbeni, akár tárgyi, adomány jellegű támogatásra gondolok. Azt gondolom, hogy ezek azok a lehetőségek, amiket ki tud használni egy zenekar. Tehát a kommunikáció és a figyelemfelkeltés, a jó példamutatás, illetve tényleg a konkrét tettek.
A: Jól tudom, hogy a hónap végén is lesz egy hasonló jellegű rendezvényük az A38 hajón?
T.K.: Igen, igen. De ez nem szorosan a hajléktalanokhoz kapcsolódik, azaz nem úgy, mint korábban, mikor propagandaszerűen meg lett hirdetve, hogy ez a koncert a hajléktalanokért történik, vagy ilyen jellegű karitatív célra megy. Pont az volt az elképzelésünk, hogy természetessé tegyük a rajongók számára, hogy van szegénység, tehát ne apropó legyen. Nem szeretném, hogy apropóként szolgáljon a koncert. Azt hirdettük meg a koncertre látogatók számára, hogy egy gyűjtési akcióban vegyenek velünk részt. Most már beköszönt a hidegebb idő, hozzanak ruhát, takarót, ami melegít és az adományaikat a Menhely Alapítvány számára átadjuk, ők meg aztán kiosztják a rászorulóknak. Annyi a különlegessége a dolognak, hogy azért motiváljuk is a rajongókat, tehát azt ígértük meg, hogyha három darabot hoznak, ruhadarabot, takarót, akkor tőlünk ajándékot fognak kapni, illetve ha bármit vásárolnak, kedvezményben részesülnek. Tehát pontosan ne csak felhívjuk a figyelmüket erre a problémára, hanem próbáljuk elősegíteni azt, hogy lépjenek is az ügyben.
A: Ez nagyon szép, nagyon nagyszerű gondolat és tett önöktől. Beszélne a zenekar terveiről, gondolok itt nagylemezre, fellépésekre, mikor, hol?
T.K.: Igen, a lemez. Pont most dolgozunk a harmadik nagylemezünkön, ez most fog megjelenni majd november közepén, végén. És december negyedikén lesz ennek a nagylemeznek a lemezbemutató koncertje a Dürer Kertben, ahol sok vendégünk, akik a lemezen is vendégszerepeltek, eljön, és velünk közösen lépnek fel. Ezen kívül utána koncert turné, és ezt a lemezt fogjuk mindenhol bemutatni és eljuttatni a közönséghez.
A: Tudom, hogy sűrű a programja, nem is zavarnám tovább. Nagyon szépen köszönöm az interjút.
T.K.: Köszönöm szépen én is.
