Ha Spiró György nevét halljuk, sokunknak rögtön a Csirkefej című drámája jut az eszünkbe. Bevallom őszintén, hogy íróként ismertem én is, és nem tudtam arról, hogy szociológiát is tanult. Amikor az életrajzát olvastam, akkor döbbentem meg. Persze, mit is vártam. Hiszen minden alkotásából kilóg a „szociológiai lóláb”. Csak egy interjút kértem, ám egy nagyon tanúságos baráti beszélgetést kaptam. Mert Spiró György író, aki tanár önmagát sem tudná soha megtagadni.
(Az interjú első részét előző számunkban olvashatták Kedves Olvasóink, akihez nem jutott el, nem kell lemondjon róla, két hét múlva online archívumunkban is megtalálható lesz.)
Hogy érzi magát? Hogyan érzi magát, mint ember, mint író ebben a mai társadalmi-politikai helyzetben?
Lehet, hogy furcsa, de íróként nem érzem magam olyan rosszul. Amióta nyugdíjas vagyok, négy éve, tanítgatok ugyan egy-egy órát, de sokkal több időm van írni, mint korábban, mert mindig két-három állásom volt, és azok mellett írtam. Úgy tekintek a nyugdíjra, mint állami ösztöndíjra, amit azért kapok, hogy írjak. Miután az íráshoz nem kell beruházás, csak papír és toll, el tudom tartani magam. Manapság sokan panaszkodnak, de nekem ideális az állapotom, és még az agyam is mozog. Az más kérdés, hogy eljátsszák-e a darabomat, és hány példányban lehet eladni egy könyvemet, de ezek nem tőlem függenek.
Létezik olyan, hogy Spiró György darabját nem játsszák le, vagy nem adják ki azt, amit írt?
Hogyne létezne. Bizonyos dolgaimat a színházak ebben a nagy szabadságban sem merték bemutatni. Valamilyen cenzúra mindig működött. Ha nagyon vadat ír az ember, nem merik bemutatni.
Írt ön ilyen vadat?
Van egy darabom, az Árpádház, amelyet évekig nem mert eljátszani senki, és most azt a színházat, ahol három éve bemutatták, be fogják zárni. Nem hiszem, hogy más színháznak kellene. Most januárban jelent meg a Mozgó Világban a legújabb darabom, ahogy látom, ódzkodnak tőle.
Megkérdezhetem, hogy miről szól ez a darab?
Ez egy öregek otthonában játszódó horrortörténet: vadászok jönnek külföldről és lelődösik az öregeket. Az olvasóknak tetszik, a színházaknak kevésbé. Valóban nem derűs történet.
Írt Ön vidám darabokat?
Többet is. Például Szigligeti Ede Liliomfi című vígjátékából csináltam egy átiratot, teli van abszurd humorral. Fogadó a nagy kátyúhoz a címe. Igazi bohózat.
Az irodalom halála?
Véleménye szerint mikor cenzúráztak erősebben: a szocializmusban, vagy manapság?
Az „átkosban” szovjet-típusú cenzúránk volt, amely a cári cenzúra megfelelője. Meg lehetett lenni vele. Volt néhány tabu, azt az ember kikerülte vagy elrejtette, de a közönség értette. A cenzúra személyeket érintett, a szerzőt tiltották be, és nem annyira a művet. A Kádár-korszak közepén és végén gyakran előfordult, hogy a szerző ugyan be volt tiltva, de közben állami fizetést kapott a hallgatásáért. Fura rendszer. Az előttem járó nemzedékre szabták, az én nemzedékemet így már nem tudták lekenyerezni. A rendszerváltás után gazdasági cenzúra lépett életbe. Nem azt cenzúrázták, hogy mit írunk, de ha nem olyan volt, akkor inkább nem adták elő nagyszínpadon, legföljebb kicsi szobaszínházban. A kritika ezért nem vett róla tudomást. Sok olyan könyv megjelenhetett, amilyen korábban nem, viszont nem lett kritikai visszhangja, ezért nem jutott el az olvasókhoz.
Mit ért gazdasági cenzúra alatt?
Amiről úgy gondolják, hogy nem hoz pénzt a kiadónak, vagy elriasztja az olvasót, azt mellőzik.
Kell egyáltalán a cenzúra?
Szerintem nem kell, de a világon mindenütt van. Nyugaton a gazdasági cenzúra annyira erős, hogy nem lehet áttörni. Amerikában nem úgy írnak meg egy regényt, hogy az író, akinek fontos mondanivalója van, megírja, hanem bemegy a kiadóhoz, elmondja az ötletét, a szerkesztő pedig eldönti, fejlesztheti-e az ötletét. Ha kap pénzt, kidolgozhat egy vázlatot. Akkor a szerkesztő azt mondja, hogy ez így nem jó, ne hatvanéves legyen a főhős, hanem ötvenéves, ne férfi legyen, hanem nő, ne néger legyen, hanem indián, ne boszorkány legyen, hanem vámpír. A szerző ennek megfelelően dolgozik tovább. Kollektív sikerkönyv-alkotás folyik. Nagyon ritka, hogy valaki egyedül ír meg egy könyvet, és az sikeres lesz. Ez az abszolút cenzúra. Az üzlet szabja meg, milyen típusú könyveket adjanak ki.
Elmondhatjuk-e, hogy azok, akiket ilyen módon kicenzúráznak, íróként, alkotóként halottak?
Inkább azt mondanám, hogy nem tudnak eljutni a közönséghez, vagy nagyon nehezen.
De ez egy írónak a halála…
Ez a régi típusú, általunk megszokott irodalom vége. Európában is terjed, a németeknél és a franciáknál is létezik, az európai XIX.–XX. századi irodalom fogalma kezd kiveszni.
A Magyar Írószövetség alfertája
Ön egykoron tagja volt a Magyar Írószövetségnek. Aztán kilépett. Beszélne nekünk arról, hogy miért döntött így?
Meghalt 1997. november 22-én egy nagy író, nekem jó barátom, Kardos G. György. A családja hiába kérte az Írószövetséget, hogy járuljon hozzá a temetéséhez. Nagy író volt Kardos G. György, de sikerült elintézni, hogy ne kapjon Kossuth-díjat. Decemberben temettük el, én tartottam a gyászbeszédet. Nem jó műfaj. Fél mondatban szóvá tettem a történteket. Az Élet és Irodalomban januárban az Írószövetség elnöksége hazugsággal vádolt meg. Azt válaszoltam, hogy nem hazudtam, idéztem a család és a Szövetség levelezését. Erre elnökségi határozatban tiltakoztak az ellen, hogy bántom a magyarságot. Erre léptem ki az Írószövetségből. A döntésemnek nem volt politikai oka. Kiléphettem volna már 1984-ben is. Egy versemért az Írószövetség választmánya felelősségre vont. Úgy éreztem a nyolcvanas évek közepén, hogy a már akkor terjedő náci eszmék ellen föl kel lépnem. Kár, hogy igazam lett. Akkoriban azonban az Írószövetség még pozitív szerepet is játszott a rendszerváltás előkészítésében, nem lett volna jó, ha akkor lépek ki. Inkább hallgattam. De a Kardos G. György-ügy betette a kaput.
Mennyire kíséri figyelemmel a Magyar Írószövetséget, és a mostanság történteket?
Olvasom a mai írókat, és követem az eseményeket. Tudom, kik és mit csinálnak. A Szépírók Társaságának vagyok a tagja, ahol a legjobb írók vannak. Az Írószövetségnek több mint ezer tagja van. Ha egy korszakban tíz-tizenöt igazi író akad, akkor sokat mondok. Ehhez képest a Szépírók Társasága is fel van vizezve a maga háromszázas tagságával.
Múltunkból integető jövőnk
A jövőben mit várhatunk? A mai kor stílusán fognak majd röhögni?
Lesz olyan része is, ami fennmarad, ami úgy fog hatni a jövő nemzedékekre, mint ránk, és lesz, ami teljesen elvész, vagy nevetségessé válik. Ez minden kor műveivel így történik. A XIX. századi magyar tragédiák ma jószerével játszhatatlanok. Az ugyanebben az időben írt vígjátékokat ma is sikerrel lehet előadni. A vígjáték inkább túléli. Túlélte Nagy Ignác Tisztújítása, Szigligeti Ede néhány darabja, és nem élte túl Katona József, aki óriási tehetség volt, hiába lett kötelező olvasmány.
Mi lehet ennek az oka?
A vígjáték valóságos emberi magatartásokra, létező karakterekre épít. A tragédiák fölülről diktált, nem létező erkölcsiséget próbálnak megeleveníteni.
Erőltetettnek nevezhetném?
Igen. Ideologikus. Azért tűnik le, mert más ideológiák jönnek. De nem tudnám megjósolni, hogy a mai kor irodalmából mi fog megmaradni.
Tehát akkor nincsen értelme hanyatló kultúráról beszélni, hanem inkább átalakuló kultúrát kell emlegessünk?
Az ember ugyanolyan marad, mindig van igénye a művészetre, mindig akadnak olyanok, akik aktívan művelik, óhatatlan van közöttük tehetség, és akad néhány zseni is. Ez nem fog megváltozni. Hogy a befogadókhoz eljut-e, az súlyos kérdés. Ebben van szerepe a társadalomnak, az államnak.
Mi kell ahhoz, hogy eljusson?
Iskola.
Mindig ugyanoda lyukadunk ki.
Persze. Nevelés. Tanítás. Hogy a gyerekek megkapják, ami jár nekik. Vannak olyan korszakok, amikor kevésbé kapják meg. Olyan is van, amikor a szegényebb gyerekeknek esélyük sincs megkapni. Most megint ilyen korszakot élünk.
Ebben a közegben van értelme bármiféle írásnak, alkotásnak?
Abszolút van. Magyarországon kevesen alkotnak az asztalfiók számára. A rendszerváltáskor, 1989-ben mindenki azt várta, hogy megnyílnak a fiókok, és kikerülnek a remekművek. Nem került ki semmi, mert addigra mindent kiadtak. Ilyen-olyan nehézségekkel, de előbb-utóbb mindenkit kiadtak. Egyetlen költő volt betiltva, viszont őt sokan olvasták szamizdatban: Petri György.
Hamvas Bélát, aki 1968-ban halt meg, még 1985-ben megjelentették. Hamvas úgy írta a Karnevált, hogy nem volt reménye a megjelenésre. Nagyon jól tette, hogy megírta. Persze csak akkor lehet az asztalfióknak írni, ha mi magunk közben jól szórakozunk.
Az alkotásnak nem görcsnek kell lennie. József Attila írja valahol, egy prózai szösszenetében, hogy aki nem élvezi a versírást, az ne írjon, az csináljon mást. Magunknak írunk, és egy-két barátnak. Hogy megjelenik-e, vagy nem jelenik meg, és hogy mikor, szinte mindegy. Bulgakovnak azt mondja a Mester és Margarita című regényében, hogy a „Kéziratok nem égnek el.” Bulgakovnak semmi esélye sem volt a megjelenésre, amikor ezt a regényt írta.
Amikor pályázatra kerül a sor, akkor manapság elég az, ha egy jól csengő nevet, például Moldova György, látnak a kiírók a pályázaton?
A műveimmel újabban nem szoktak pályázni, el tudják adni. De korábban, amikor nem voltam divatban, pályáztak. Olyanok műveivel pályáznak a kiadók, akik ismeretlenek, meg akiket nem lehet jól eladni. A versesköteteket nem lehet eladni, ha háromszáz példányban elkél, akkor az már jónak számít, pontosan úgy, mint Nyugat-Európában. Nálunk is előfordul, ami külföldön régóta dívik, hogy a költő viszi a pénzt, hogy egyáltalán megjelenhessen.
Tehát nem Moldova György pályázik, hanem a kiadója?
Nem tudom, a kiadója pályázik-e. Nagyon népszerű, sokan olvassák.
És hogyan néz ki ez Spiró Györgynél?
Vannak sikeres műveim, és vannak kevésbé sikeresek. A magyar könyvpiacnak szerencséje, hogy kapitalista alapokra került, az állami támogatás mindösszesen 0,5%. Ezért az állami cenzúra szerepe elhanyagolható. Nem tudják cenzúrázni, a piac szelektál. Persze lehet, hogy egy-egy könyv megjelenését követően utólag lesznek olyan perek, mint József Attila, Szabó Dezső, Radnóti Miklós ellen, vallás- és magyarság-gyalázás vádjával. Ám ez sem előzetes cenzúra, mint a szocializmusban, hanem utólagos. A kapitalista könyvkiadók dolgába nehezebb beleszólni. A színházak műsorába és a filmgyártásba bele lehet szólni, mert abban állami pénz van.
Ha újrakezdhetné az életét, mit tenne másképpen?
Kicsit másképp intézném a magánéletemet.
Mennyire befolyásolta a magánéletét az alkotói élete?
Nem nagyon befolyásolta, de sok mindent rosszul csináltam. Ha valaki ír, annak külön világa van, ahová visszamenekülhet. Nem elefántcsonttorony, hanem menedék. Nagyon jól jött, hogy időnként elmenekülhettem a saját nyomorúságos életem elől, és elmerülhettem egy másik világban. A legnagyobb magánéleti válságok közepette is ír az ember, és kiszakad a maga bajából. Egyszemélyes munkaterápia. Mindenkinek ajánlom, hogy írjon. Hátha tehetség rejlik benne, csak nem tud róla.
