Élt egyszer a XVI. században, a mélyen katolikus Olaszországban egy kispap, akit az egyszerűség kedvéért nevezzünk csak Filippónak. Tehetséges, éles eszű papnövendék volt, akinek képességeire a nagyhatalmú bíboros is felfigyelt. A szárnyai alá vette az ifjút, külön szobát biztosított számára a rend kolostorában, és ellátta az összes fellelhető szentkönyvvel, fóliánssal, kézirattal és kanonizált irodalommal. Huszonhat éves korára Filippo már az egyházjogon is átrágta magát, az apologetika tudományában nem volt párja, szillogista képességével a legagyafúrtabb szofistákat is sarokba szorította, és elmélyültebb tudással rendelkezett valamennyi teológiaprofesszornál. Egyszer aztán revelációja támadt: „Nem volt, nem lesz Isten – tolta félre a könyveit – és Jézus sem volt más, mint egy szánalmas misztifikátor.” Miután ezt így eldöntötte – és őszintén hitt is új meggyőződésében –, audenciát kért a bíborostól. Miután fogadta patrónusa, Filippo a csuklyája alá nyúlt, leakasztotta a nyakában lógó skapulárét és a szentképet a breviáriumával együtt a főpap asztalára tette.
– Már nincs szükségem rájuk – mondta csillogó szemmel. Nem volt, nem lesz Isten, és Jézus is csak egy olcsó szemfényvesztő volt. Túl ezen, az embernek csak egy élete van, nincsen sem mennyország, sem pokol, és – megjegyzem – a világegyetem öröktől fogva létező és végtelen. (Aztán mondott még néhány hasonló eretnekséget.) A bíboros rámeredt, aztán felugrott a székéből:
– Ez blaszfémia! Micsoda impertinizmus! – üvöltötte tajtékozva, és jól tökön rúgta Filippót, aki néhány óra múlva a Szent Inkvizíció előtt találta magát.
– Megbántad-e a kijelentéseidet? Visszavonod-e a tanaidat? – lóbálta meg az izzó fogót a kínpadra feszített Filippó arca előtt a főinkvizítor kínzómestere.
– Leszel-e ismét hithű katolikus, visszatérsz-e az Anyaszentegyház kebelére? – pattogtak a kérdések.
– Mindent megbántam, mindent visszavonok! – válaszolta gyorsan Filippo, hiszen nem volt bolond. Csak szabaduljak innen! – gondolta – Elmegyek hirdetni az igét a protestáns vidékekre, oda, ahol meghallgatják és megbecsülik a másként gondolkodókat. Nem fogsz megnyomorítani, te szörnyeteg! …végképp elegem van a katolicizmusból! – mormolta maga elé, miközben kihátrált a földalatti ólomkamrából. Két nappal kiszabadulása után már a kálvinista Svájcban volt. A genfi városháza előtt óriási tömeg fogadta és a város főpolgármestere hatalmas táblát tartott a magasba: „Éljen Filippo, a mocskos pápisták esküdt ellensége!”
Végre a helyemen vagyok! – örvendezett a hitehagyott, kiugrott kispap, az immár libertinus gondolkodású ifjú, és legott hirdetni kezdte tanait: „Nem volt, nem lesz Isten, és Jézus is csak egy jöttment szélhámos volt.” Erre jól tökön rúgták.
– Hé, emberek! – kiáltotta fájdalmas arccal Filippo – de hiszen azt beszélik, hogy nálatok vallásszabadság van, hogy nálatok szabadon lehet a vallásról vitatkozni!
– Valóban, nálunk szabadon lehet gyalázni a pópát, a katolikusokat, de a kálvinizmus zászlaját kell magasra emelni! – figyelmeztette zordan a főpolgármester. Így hát, vagy azonnal elismered, hogy a kálvinizmus az egyetlen üdvözítő keresztény vallás, vagy ha nem, itt helyben megégetünk.
– Már hogyne ismerném el! – válaszolta sietősen Filippo (aki nem volt bolond), és miután megszabadult, Londonig futott, hogy az anglikán egyház oltalmába helyezze magát.
Itt is nagy tömeg várta, feliratokkal: „Éljen Filippo, a mocskos pápisták és az átkozott kálvinisták esküdt ellensége!” Végre! – gondolta a prédikátor, azzal fellépett a szószékre és beszélni kezdett:
– Nem volt, nem lesz Isten, és Jézus is csak egy közönséges csaló volt. – fejezte be a szokott módon szónoklatát. Miután lerángatták a pulpitusról, és a szokott módon kezelésbe vették, a Canterbury érsek elé lökdösték a kínjában hétrét görnyedt istentagadót.
– Jól figyelj! – dörögte az egyházfő – ha még egy szót kiejtesz Isten és Jézus ellen, akiknek nevében az egyedül üdvözítő anglikán vallást megalapították, itt helyben felnégyelünk!
– Hiszek, már hogyne hinnék az anglikán egyház tanításaiban! – mondta remegő szájjal Filippo (aki nem volt bolond), és az első hajóval gyorsan elvitorlázott a hugenotta Franciaországba.
A Csatorna túlsó partján tolongott a nép, és transzparenseket emeltek a magasba:
„Éljen Filippo, a mocskos pápisták, az átkozott kálvinisták és a gyűlölt anglikánok esküdt ellensége!”
– Nálatok szabadon beszélhetek? – kérdezte Filippo, de azért elővigyázatosan összekulcsolta kezét a nadrágja előtt. Természetesen! – biztatta a majordomus – hisz tudvalévő, hogy Frankhon, szeretett hazánk mindig híres volt a másként gondolkodók iránti toleranciájáról. Miután a felbátorodott Filippo szónoklatának befejező részéhez ért (nincs Isten és Jézus csaló), a majordomus saját felséges lábával okozott kínzó altesti fájdalmat neki, aztán leöntötték olvasztott szurokkal, tollban meghempergették és kikorbácsolták az országból. A cölibátus béklyójából nemrég szabadult Filippo a későbbiekben szeretett volna apa lenni, ezért – messzire elkerülve a mai Hollandia területét – lemondott arról, hogy a lutheránus hívők németalföldi birodalmában is szószékre lépjen. Végleg csalódván mind a Vatikánban, mind a protestáns hitfelekezetekben, mégiscsak visszatért a mélyen katolikus Olaszországba. Ha már így történt, legalább a szülőföldemen fogok prédikálni – gondolta, de amikor a termelőeszközök társadalmi tulajdonának szükségességéről szóló tézis is bekerült a tanításába – jó négyszáz évvel megelőzve így valami Karl Marx nevezetű, XX. századbeli gondolkodót – a világi hatalmasságok is üldözni kezdték. Hírneve nőttön-nőtt, de néhány hónap múlva elfogták és ismét az inkvizíció elé került.
– Mindent megbántam, mindent visszavonok! – kiáltotta a főinkvizítor előtt rutinosan Filippo, és csodával határos módon újra szabadon engedték.
– Menj! – emelte fel a feszületet a bíboros – menj, és hirdesd az emberek között az egyedül üdvözítő krisztusi tanítást, a katolicizmust! Kígyót melengettem a keblemen, de szállj magadba, most utoljára még elmehetsz! Mikor visszakísérték cellájába a ruháiért, rabtársa, egy öreg ateista filozófus így szólt hozzá:
– Érted-e már, hogy az emberek miért utasítják el a csaló Krisztusról szóló tanításodat?
– Fogalmam sincs. Józan ésszel felfoghatatlan, hogyan lehet bedőlni az efféle vallásos gyermekmeséknek.
– Azért fordulnak el tőled az emberek, mert Jézus – akár csaló volt, akár nem – vállalta, hogy keresztre feszítsék. Nem is annyira a tanításában hittek, hanem az emberben, aki vállalta a kínhalált mindenért, amit hirdetett.
Filippo ezen elgondolkozott: lehet, hogy igaza van, és ez esetben az lesz a legcélszerűbb, ha én is megégettetem magam, hisz így demonstrálhatok a legmeggyőzőbben a csaló krisztusi tanítások ellen.
„Filippót megégették, tehát Filippónak igaza volt” – igen, így fognak gondolkozni az emberek. Miután ezt (is) így eldöntötte, visszament az inkvizícióhoz és kijelentette, hogy nincs Isten és Jézus csaló. Azok már nem is csodálkoztak; börtönbe vetették és miután nyolc év raboskodás után sem vonta vissza tanait, ácsoltattak számára egy takaros máglyát. Mikor ruhátlanul odaláncolták a farakás közepén álló oszlophoz és meggyújtották alatta az olajjal meglocsolt rőzsekötegeket, Filippo agyán egy nyugtalanító gondolat futott át: – De mi lesz, ha halálom után az emberek hinni fognak a tanításomban, mi lesz, ha tévedhetetlennek fognak tartani, ha minden cselekedetemben jelképet látnak, ha minden kiejtett szavamat szentírásként fogják tisztelni? Akkor mi lesz? Csak annyi, hogy én is valamiféle Jézus Krisztus leszek, és ez esetben nem fogják-e azokat megégetni, akik nem úgy gondolkodnak, ahogyan én gondolkodtam sok-sok évvel előttük? Engem most máglyára hurcoltak Jézus megtagadása miatt, de vajon hány embert fognak halálom után, az én tanításom tagadása miatt megégetni?
Ez a gondolat olyan szörnyűnek – és valószínűnek – tetszett számára, hogy kiáltozni kezdett:
– Én nem ezt akartam! Így nem akarok mártír lenni! Vegyetek le innen!
A ropogva égő máglyából felkígyózó füst azonban beléfojtotta a szót, öklendezni, fuldokolni kezdett. A vesztőhelyet körülvevő bámészkodók egy része ujjongva rázta öklét a lángra kapott hajú eretnek felé, mások térdre borulva zokogtak és Filippót éltették. Egy óra múlva bevégeztetett; a tömeg némán bámulta az elüszkösödött oszlopot, a bíboros – Isten szent nevében – sűrűn hányta a keresztet.
Így halt meg Róma főterén, a Compo dei Fiorin, 1600 júliusában Giordano (Filippo) Bruno, a nagy panteista filozófus, a skolasztikus filozófia és a római katolikus egyház ellenfele, korának egyik legnagyobb hatású szabadelvű gondolkodója.
2012 február, második díj
