Mintha sivatagban ébrednék, szomjazom,
szám száraz, verejték csordul ajkamon
lassan kinyitnám szemem,
de a nap még nem engedi, csak játszik velem
s melegíti lágyan hideg arcomat!
Lassan felhangosodik a világ, egyre nagyobb a zaj
ráébredek, megint ugyanott vagyok
ahol eddig voltam, egy padon ülve tollal kezemben
reszkető kézzel keresem folyékony
kenyeremet, mely melegít és éltet!
Meghúzom, csúnyán néznek rám az emberek,
pedig csak kortyolgatok halkan.
Szépen lassan elönt a forróság,
megszűnik a remegés, ismét lecsendesedik világ
s már nem is fázom, csak létezem!
Egyszer csak odaül mellém egy kislány, kérdezi
bácsi te mit írsz itt mindennap?
mire én: verseket, meséket írok az utókornak!
mesélsz nekem egyet? Kérdi
persze, mit szeretnél hallani?
Azt amit most írtál! Mire belekezdtem
volna a földön hevertem
csak ütöttek vertek az emberek, kérdeztem miért?
Nem közölték velem csak rugdostak,
a kislány meg sírt,
ne bántsátok, csak mesélt, üvöltötte!
De már vége. Csak fekszem mozdulatlan a földön
tollal kezemben s hallom,
ahogy cipők sokassága idegesen
kopog körülöttem, az emberek
rám se néznek, mintha nem is léteznék,
de túléltem, összekaparom magam majd
odébb állok, keresek egy másik padot
ahol nyugodtan megpihenhetek és írhatok tovább.
Hiszen hajléktalan vagyok, de író!