Álmomban, mérgében Apám
utcára tett kamaszkoromban.
Félelmetesen élénken eszméltem:
szobámból hiányzik az íróasztal,
az ágy, a szekrény… helyükön por
és pókháló fénylett az ablakon
beszűrődő napfény sugarától.
Milyen szobáról álmodtam?
Inkább nevezzük saroknak.
Micsoda nonszensz: kis híján
betöltöttem a tizenkilencet,
amikor, remélem, könnyű lett neki a föld.
Már réges-rég felhagytam ordítozással,
toporzékolással. Maradt az apátia.
Nem, dehogy volt Ő rossz ember,
csak az a fajta, aki képtelen
kimutatni a szeretetét…
Drága jó Istenem!
Ne adjak rá okot, hogy e földi létből
kirakj engem idejekorán!
Most, amikor – rég késve ugyan –
tanulok élni és szeretni.
2016 szeptember, 3. díj
