414. szám Riport

Munkát a hajléktalannak! – interjú Vámos Miklóssal

Szerző:

images/photoalbum/vamosmiklos.jpg– Kérdezhetem az ifjúkoráról?
– Kispolgári családban nevelkedtem, de külön kell választani az anyai és apai ágat. Az anyai ágról keveset tudok. Apám a történelem áldozata volt, mint munkaszolgálatos, majd mint Rajk László egyik titkára. Az ő apja cipőboltos volt Pécsett, de ő a holokauszt áldozata lett a nagymamámmal és a teljes rokonsággal együtt. Anyai ágon a férfiak mindig asztalosok voltak. Ugyan erős anyagi bajok között telt, de azért szép gyermekkorom volt. Nagyon fiatalon a saját lábamra álltam, részben a szerencse, részben a kényszer hatására. 14-15 éves koromtól magam próbáltam előteremteni a szükséges pénzeket. Ez váltakozó eredménnyel, de azért sikerült is, és voltaképpen egész életemben szabadúszó voltam. Egy-egy munkaszerződéssel, de klasszikus munkaviszony alig volt az életemben.
– Önnek igen sokrétű az érdeklődése, hiszen könyveket, színdarabokat ír, tévéműsorokat készít, vezet, filmforgatókönyveket ír, informatikával kapcsolatban van…
– Ez csak a látszat. Világéletemben prózaíró voltam. Az összes többi vagy kiegészítő sport volt, vagy pénzkereset. Én mindig a prózaírást tekintettem a foglalkozásnak, hivatásnak. Aztán a szocializmus rákényszerített sok egyéb tevékenységre. Mióta kapitalizmus van, azóta inkább kalandvágyból csináltam ezt-azt, de a fő bástyám az elmúlt 20 évben az Ab Ovo Könyvkiadó, amit 4-5 évig én csináltam, aztán a hetedik év után a tulajdoni résztől is megszabadultam, de szerzőként még egy évvel ezelőttig ott kitartottam. A televízió is egy ilyen nagy kaland, és végül az IBS színház. De ezeket a kalandokat illő tisztelettel kezeltem, és soha nem értékeltem túl. Mostanra mindent abbahagytam, most már csak úgy ülök Önnel szemben, mint egy prózaíró, aki nem is foglalkozik mással.
– Azt mondta, időnként kényszerből vállalt el munkákat. Vállalt olyan munkát, amit nem szívesen csinált?
– Nem, azért csak olyat vállaltam, amit magam felé tudtam hajlítani. Amiben meg tudtam találni a magam örömét.
– Ez a riport a Fedél Nélkül című újságnak készül, ami egy hajléktalan utcalap. Gondolom, jártában-keltében ön is találkozik hajléktalanokkal. Mi a véleménye rólunk?
– A nagyváros velejárója a koldulás. Egyébként én hajléktalan emberekkel csak úgy találkozom, hogy szociális érdeklődésből valamelyest odamegyek, ahol ők vannak. Sok hajléktalant látok, vannak, akiket már arcról ismerek, akik bizonyos helyeken éjszakáznak, laknak. Én főleg akkor találkozom velük, amikor koldulnak. A koldulást egyébként elfogadható megoldásnak találom, csak a más tevékenység alá rejtett koldulást nem szeretem.
Például azt nem szeretem, amikor a bevásárlóközpontban odajön valaki, és megkérdezi, hogy visszatolhatja-e a kocsit. Ami röviden azt a szerződéses ajánlatot takarja, hogy kér száz forintot. Álságos megoldásnak tartom. Ha valaki kér száz forintot, mert kell neki, azt el tudom fogadni. De speciális elveim vannak az adakozásról. Úgy érzem, hogy az igazi adakozás nem az, hogy valakinek a kezébe nyomunk száz forintot, mert nem halat kell adni az éhezőnek, hanem megtanítani halászni. Legtöbbre az Iványi tiszteletes (Oltalom Karitatív Egyesület) általi próbálkozásokat értékelem. Egyébként pedig azt tartom jó adakozásnak, hogyha az ember elad egy ingatlant, vagy bármi értékeset, akkor a befolyt összeg tíz százalékát adakozza el. Ez egy ősi polgári megoldás,  ezt tartom helyesnek. Akkor működne a társadalom jól, ha az emberek eltökélten és koncentráltan adakoznának, valamint akkor, ha munkával adakoznának. Mert a hajléktalan-ügyön is úgy lehetne segíteni, ha az ember valami munkát adna nekik. Például azt mondom, itt ez az út, söpörd fel, és akkor kapsz kétezer forintot. Nagyon ide kívánkozik, egyszer írtam egy novellát. A novellát nem mesélem el. A kiváltó emlék az volt, hogy amikor elkészült a Lágymányosi-híd, néhányszor áthajtottam rajta, és a pesti oldalon fedett tér képződött, amit kiköveztek és volt ott egy vaspad. Egy idő után odaköltözött egy hajléktalan. Akkor én szándékosan emiatt mentem, és figyeltem, hogy mi lesz ezzel a hajléktalannal. Egyszer, amikor arra jártam, épp igazoltatták a rendőrök. Na, gondoltam, ez nem jó. És amikor legközelebb arra jártam, már nem volt ott a pad.
– Mondhatjuk, hogy a szociális érzékenysége fiatalkorából ered?
– Mindig volt, de nem a családi körülményekből ered. Egy nagy baráti társaságban nőttem föl, ahol a tagok általában idősebbek voltak, mint én. Mikor én gimnazista voltam, ők már egyetemisták. A Gerilla együttes révén kerültem velük kapcsolatba, nekik nagyon szilárd elveik voltak az életről. A legfontosabb elvek egyike volt a szolidaritás. Én abban a szellemben nőttem föl, hogy az élet szerves része, hogy másokért térítés nélkül teszünk valamit. Ezt ezektől az egyetemistáktól tanultam, és átvettem, mondhatom, hogy kritikátlanul. Valahogy ez a mai napig így maradt, tehát ha valahol lehet társadalmi munkát végezni, én ott vagyok.
– Visszatérnék a hajléktalansághoz. Ön szerint mit lehetne tenni a megelőzés, felszámolás érdekében? És kinek kellene tenni? A társadalomnak? A politikának?
– Nagyon nehezet kérdez. A gesztusok többsége álságos. Arra emlékeztet, mint az öregek uzsonnája, ami Ferenc József fontos intézménye volt. Úgy érzem, azok a gesztusok, amelyek bekerülnek a bulvárlapokba, mind rosszak. Szívós, nehéz munkával kell megszüntetni, azzal a tudattal, hogy a világ  leggazdagabb országa egyáltalán nem volt képes rá. A nagyvárosok polgármesterei beszorítják a föld alá ezt a jelenséget, hogy ne lehessen látni. De az nem megoldás, hogy homokot szórunk valamire.
Nagyon-nagyon egyszerű kibillenni a társadalmi státuszunkból. Elég egy rossz döntés, amit valaki elkövet, és az öt év múlva a hajléktalanságot eredményezi. Szerintem az első dolog az lenne, hogy ezeket a rossz döntéseket kéne megelőzni. Aki már hajléktalan lett, az egy következő probléma. Például azt kellene megértenie a magyar társadalomnak, hogy az nem igaz, hogy azért, mert fiatalok vagyunk, bármennyi hitelt fel szabad venni. Tehát valamiféle életvezetési óvatossággal lehetne megelőzni a hajléktalanná válást.
Amikor valaki már hajléktalanná válik, nincs sok lehetőség. Mégis a legfontosabb volna a munka biztosítása. Ha valakinek munkát tudunk adni, és egy bizonyos összeget kap, az már részletkérdés, hogy otthont létesítünk neki, vagy beengedjük a kollégiumokba, vagy olyan vagány megoldással élünk, mint az Amerikai Egyesült Államokban egy könyvtár.
Azt tapasztalták, hogy a hajléktalanok ellepik, mert jó a világítás, jó a fűtés, publikus hely, beülnek. Panaszkodtak a polgármesternek, ő kiment a helyszínre, megnézte, megkérdezte, mi a baj a hajléktalanokkal? Hát büdösek. És még? Ráfekszenek az olvasóasztalokra és ott alszanak. Jó, mondta a polgármester, küldött pénzt, a könyvtár egyik helyiségét átépíttette, és lett ott egy csomó zuhanyozó, meg néhány ágy. Ez egy elegáns megoldás, nem hiszem, hogy a magyar könyvtárak követni fogják. De mégis, bármilyen elegáns ez a megoldás, ennél jobb lett volna, ha a polgármester azt mondja, minden hajléktalannak mondják meg, hogy jöjjön a városházára, és kap munkát, méghozzá az órabér 10 dollár. Ez a megoldás. Szerintem munkát kéne adni nekik. Ezt minden kerület önkormányzata el tudja intézni. És akkor Budapest nem ilyen mocskos lenne, amilyen. Már rég meg kellett volna szüntetni közmunkával.
– Mi a véleménye arról, hogy a környező országokhoz képest nálunk a legalacsonyabb a szociális bérlakások aránya?
– Én a szociális bérlakást nem érzem jó megoldásnak. Mert olyan mennyiségű a rászoruló, hogy ez sem oldaná meg a problémát a maga egészében, csak bizonyos mértékig. Van a gyorssegély, mint villám megoldás, de abban sem bízom. Természetesen, amikor hideg van, kell valami szállás azoknak, akik egyébként megfagynának. De hosszabb távon nagyon sok megoldás van. Egy vakmerő gondolat: az árvaellátáshoz hasonlóan jelentkezhetnének erre vállalkozó családok, és azt mondják, mi befogadunk egy hajléktalant, mert van egy személyzeti szobánk, és akkor kapunk érte 50000 forintot az önkormányzattól. Ez az 50000 forint messze kevesebb pénz lenne, mint amennyit az önkormányzat egyébként kénytelen lesz költeni ezekre az emberekre. Ha én volnék a polgármester bármelyik kerületben, én ezt próbálnám, a szociális keretet, ami azért van, átalakítanám erre.
Van egy kollégám, aki azt mondja, csinál egy alapítványt, és beletesz egymillió forintot, és az ország leggazdagabbja meg tegyen bele egymilliárdot, de szerintem ez nem megoldás. Itt nem a pénzről van szó, mert ebben az országban pénz azért van, el is költik a hajléktalanokra, csak valahogy nem úgy. Állítom, ha 100 áldozatkész ember elkezd foglalkozni a hajléktalanok ügyével, többet ér, mint mondjuk százmillió forint. Az is kell, de én az emberi megoldásokban jobban hiszek. Ha jó megoldásnak tartanám, én is adhatnék erre pénzt, mert megtehetném, de nem itt látom a megoldást. És az egyházak szerepe erősen felvethető itt. Úgy érzem, hogy  – talán ez nem népszerű gondolat –  de senki nem kapott akkora kárpótlást ebben az országban a szocializmusbeli sérelmekért, mint az egyház. És illő lenne, nem beszélve arról, hogy kinek-kinek saját vallási alaptörvénye elő is írja, tehát illő lenne, hogy ők a hajléktalanok ügyét szinte levegyék az állam válláról.
– Érdekes felvetés az egyházakkal kapcsolatban. Ön tudja, hogy az egyházi kezelésű hajléktalanellátó intézmények idén 86 százalékkal magasabb normatív állami támogatást kapnak, mint a civil kezelésű intézmények?
– Annál inkább! De ez egy hitéleten felüli probléma. Tehát ha valakiben tényleg van hajlandóság, hogy ezt megoldja – úgy érzem, hogy nincs – akkor a történelmi egyházak vezetőinek le kellene ülni, és megoldást találni. Függetlenül attól, hány ágú a kereszt, vagy hány szögletű a csillag. Lépjünk ezen túl, próbáljuk megoldani ezt, ez  humanitárius kötelességünk.
– A zene teljesen kimarad már az életéből?
– Igen, amit sajnálok, mert nagyon intim kapcsolatban állok a zenével. Érdekes, hogy ezt kérdezi, mert van két dolog, amivel szeretnék tudatosan még foglalkozni, méghozzá a közeljövőben. Az egyik, hogy meg szeretnék tanulni spanyolul beszélni, mert olvasni tudok. És szeretném, ha megtanulhatnék egy kicsit zongorázni. Fiatalon kicsit tanultam, de nagyon régen volt. Aztán gitároztam. Érdekes módon az nem vonz annyira, hanem, hogy zongorán egyszerűbb darabokat el tudjak játszani, saját szórakozásomra.
– Befejezésül  beszélne a közelebbi és távolabbi terveiről?
– Egy éve leszerződtem az Európa Könyvkiadóhoz, ami nagyon nehéz döntés volt az életemben, mert az Ab Ovot én alapítottam ’91-ben, és szerzőként oda tartoztam, de már nem fért bele az életembe. Az Európa Könyvkiadó 10 éven keresztül megjelenteti az életművemet, évi két könyvet, de ha újat írok, azt is belesoroljuk. Ez a második év, tehát négy könyvről beszélünk. Az első évi kettő volt a Félnóta – egy igen régi regény – és a Tiszta tűz. Idén megjelenik a kétkötetes interjúkötet, a Kedves kollégák, és a negyedik, az új regény. Tehát négyből három új. Ezt az ütemet nem tudom tartani. És az én egyik legfontosabb célom, hogy ezt a tíz évet úgy töltöm, hogy az életművemet nem hígítom föl. Én annyi idős írót láttam, akik idős korban az íráskényszer miatt egyre hígabb könyvet adnak ki.
Van ezen kívül rengeteg tervem, de  úgy érzem, be kell osztani az erőmet, hisz elmúltam hatvan. Ez mégiscsak a visszavonulás időszaka normális országokban, és normális szakmákban. Magyarországon az írók és primadonnák nem tudnak visszavonulni. És én szeretnék dicséretesen. Takaréklángra állítok minden működést, igyekszem az írással és a kisfiaimmal foglalkozni. Mire a 10 év letelik, hetven leszek. Szerintem egy hetven éves embernek már nem feltétlen kell dolgozni. Talán egy hatvannak se, de én az írást sosem tekintettem foglalkozásnak. Meg lehet belőle élni, de ez csak jutalom. Az írás vagy misszió, vagy élvezet. Nagyon sok kollégával beszélgettem, hallgattam, hogy mennyit szenved az ember, amikor ír. Van ebben igazság, de a jó dolgok szenvedéssel járnak, és fájdalommal. Az én számomra az írás mindig élvezet volt, és ezt az élvezetet szeretném megtartani magamnak, egyre több teret nyitni neki. Mindig jó olvasó is voltam, most egyre több időt szakítok erre. Sok más tervem nincs, tudjuk, hogy mindannyian átutazók vagyunk, és én ezt soha nem felejtettem el. Most már tudatosan próbálom a lépéseimet úgy megoldani, hogy lehetőség szerint mindent kihozzak a hátralevő évekből, és ne maradjon utánam rendetlenség. És főleg ne maradjon veszekedés.

Takács „Droid” Attila


Az interjú az NCA támogatásával készült.
images/photoalbum/logotypes_2.jpg

Kapcsolódó írások