441. szám Riport

A mínusz húszról kellett elindulni -Beszélgetés Demcsák Zsuzsával

Szerző:


Reggelente a képernyőn Demcsák Zsuzsa ébreszti az országot.
A kikezdhetetlenül magabiztos, mégis kedves műsorvezető egyforma alapossággal foglalkozik könnyed témákkal és vet fel politikusokat egyenes válaszra kényszerítő kérdéseket. Emellett számos jó ügy mellé áll, és szupermamiként, valamint tökéletes háziasszonyként is helyt áll.
Jogi ismeretekkel és biztos, jó gazdasági, közgazdasági tudással rendelkező, gyakorlott műsorvezető. Pályája az MTV-nél indult 1996-ban, majd az életét nagymértékben meghatározó TV2 hírigazgatóságánál járta végig a ranglétrát a gyakornokságtól a műsorvezetésig. Egy, az MTV-t érintő kitérő után jelenleg a TV2 Mokka című reggeli közéleti műsorát vezeti, s gyakran a stúdiót hátrahagyva riporterként is tevékenykedik. Szeptembertől az UTE női röplabdacsapatának tagja, férjezett, két kisgyermek édesanyja.

– Hosszú listába vehetnénk, mitől vagy olyan hiteles a képernyőn, aminek alapjaként végül a lelkiismeretes és felelősségteljes hozzáállást neveznénk meg. Ez olyan magától értetődő. Ám ha te tudod, s alkalmazod, vajon miért nem teszik mások is, többen?
– Az alázattal nem együtt születik az ember. Vagy belénevelik, vagy valamilyen úton-módon megtanulja. Mindig az volt a módszerem, hogy ha ismerem a hátteret és tisztában vagyok a dolgokkal, nagy meglepetés nem érhet. Ha elbizonytalanodom, akkor jönnek a bakik.
– Ez oda-vissza hat? A műsorhoz kell összeszedettnek lenni, vagy épp ez az összeszedettség szükséges a munkavégzéshez?
– Nem szeretem minősíteni a kollégáimat, de egy dolgot nem szeretek, méghozzá nagyon nem: amikor saját magukra kíváncsiak a riporterek. Fölteszik a kérdést, amit már ott meg is válaszolnak, saját élményeik vagy véleményeik alapján. Pláne egy reggeli műsorban – vagy egy késő esti is lehet –, ahol az alany bejön, az idejét áldozza, mert egy fontos ügyben akar megnyilvánulni, s pár perce van arra, hogy el tudja mondani. Ilyenkor nekem igenis az a feladatom, hogy hozzásegítsem ennek elmondásához. Nyilvánvalóan van célom a kérdésfeltevéssel, mert én is meg akarok tudni tőle valamit, de ami ennél sokkal fontosabb – és amiért tudok haragudni a kollégákra –, hogy nem az a fontos, hogy a riporter mit gondol, hanem hogy azokat a kérdéseket tegye fel, amiket otthon a tévék előtt a nézők is.
– Feladatod, hogy tájékoztass, információt adj. Sokszor otthagyva a stúdiót, terepen. Olyan emberek helyzete érint meg, akik a nulláról álltak fel. Mi a valódi hajtóerő?
– Olyasmi, hogy az embernek van egy felelőssége, ha már ebben a munkakörben dolgozik, s akkor az a felelősség a tisztességes felkészülés minimum, utána pedig a hiteles tájékoztatás.
– Saját bevallásod szerint is előbb kaptál meg  feladatokat, mint ahogy kész lettél volna rájuk. Ezekért később azzal fizettél, hogy keményebben és sokkal tovább kellett bizonyítanod.
– Persze. De amikor eldöntöttem, hogy újra talpra állok, és eldöntöttem, hogy engem nem fognak eltaposni, akkor tudtam, hogy nem a nulláról indulok, hanem a mínusz húszról. A férjem mindig azt mondja, hogy más perspektívából kéne ezt látnom, mert nem tudok bulvár fejjel gondolkozni, mert legalább azzal tisztában kellene lennem, hogy mindenki ismeri a nevemet.
– Ma már ebből csak a stabilitás és a derűs elégedettség látszik.
– A kedvesség nagyon sokat számít, a mosoly is nagyon sokat, pláne, hogy nőként dolgozom egy nem nőies műfajban. Lehet szembe menni ezzel a patriarchális társadalommal, be lehet keményíteni, még agresszívebben kérdezni, csak ezzel az interjúalanynak épp az ellenszenvét vívom ki, aki övön alul támad vissza, főleg a férfiak, mert saját férfiúi hiúságukban érzik magukat megsértve. Az pedig nem jó. Marad a kedvesség, amivel sokkal többet lehet elérni. Jó pár politikust említhetnék, aki nekem árult el elsőként döntéséről részleteket, mert kedvesen kérdeztem, és nem agyon akartam csapni. Lehet, hogy a legtöbb férfi nekitámadt volna, amire felveszi a kesztyűt, de nőként ez nem működik.
– Mindenkinek megvan a maga módszere…
– De a magánéletemben ugyanúgy nem működik, ha a férjemnek nekitámadok, mert éppen nem úgy gondolok valamit, vagy csípőből tüzelek. Nem is érek el vele semmit. Kedvességgel, odabújással pedig mindent. S most ne arra gondolj, hogy ez felvett póz lenne, egyszerűen csak engedem, hogy ne az az érzés hatalmasodjon el bennem, hogy nőnek lenni egyenlő a gyengeséggel. Hanem nőnek lenni egyenlő a nőiséggel. S hogy ez nem hátrány, hanem ez van, ezek az adott paraméterek, s ebből is lehet előnyt kovácsolni. Nekem ezeket tudatosan kellett felszínre engedni.
– Nem is tűnsz hiúnak.
– Én vagyok az, aki adásra próbálja meg rendbe tenni a körmeit meg nőnek felöltözni, mert különben annyi időm sincs magammal foglalkozni, hogy az nem igaz. Én nem csinálok hiúsági kérdéseket a külalakomat tekintve.
– De valamit csak jelent számodra a szépséged?!
– Nem tudom, lehet, hogy mert ez mindig volt, nem foglalkoztam vele sohasem. Az azonban érdekes, hogy adás után, amikor felhívom a férjemet, hogy a gyerekek rendben felébredtek, s elindultak-e, ő mindig mondja, hogy „Gyönyörű voltál!”. Én meg: „jó-jó, de milyen volt az interjú?”. Ugyanakkor, ha nem mondaná, már hétvégére biztos megőrülnék, amiért nem udvarol, már biztos nem is vagyok nő a szemében… Miközben nagyon fontos, hogy nőnek nézzenek, nincs bennem a nőként való tetszeni akarás. Ehhez persze a házasság nagyban hozzájárul, hogy nem vagyok párkeresési fázisban.
– Akkor a harmónián múlik?
– Törekszem rá. Szeretem a rendet, a szabályokat is – azt az egy-kettőt, ami van –, mert jó érzés betartani, de néha még jobb áthágni azokat. De ha nem lenne ilyen családom, a férjem nem vállalná azt, amit ebből vállal, akkor én sem tudnék ilyen jól lenni. Nem gondolom azt, hogy jól lavírozok a szülői feladatok közt, csak törekszem rá. Néha belegondolok, hogy az életem most jó, de vajon meddig lesz így, de gyorsan elhessegetem ezt a gondolatot, mert a félelem automatikusan bevonzza a roszszat. Én önbizalomhiányos, félős ember voltam, aki mindig rettegett attól, ami történik. De azzal, hogy újrakezdtem, hatalmas erőt találtam magamban, amit – ha erőt venne rajtam a bizonytalanság – elő tudok hívni magamból.
– Ettől vagy kikezdhetetlenül magabiztos? Fokozható ez vagy a szinten tartására kell törekedni?
– Egyrészt jó, hogy ha így látod, másrészt rengeteg belső vívódást takarok el tudatosan. Olyan csatákat magamban, amikről csak egy-két emberrel beszélek. Szeretném megtartani ezt az állapotot. Teszem a dolgom, nap mint nap alázatosan, nyilvánvalóan néha lesz rosszabb, kinek ne változna, de nekem már ott van ez a belső mag, ami erőt ad.

Kapcsolódó írások