Sötétre olvadó fájó vajúdásból
sírással válni ki a térből,
hol ágyúdörgésre dadog
a félelem, háborúba susog
altató dal. Anyám emlőin apadt
reményhez Apám meséi biztató
ölelés, ott, győz az igazság…
A szegény szerencsejutalma nekem
szerény étekhez mesélő vigasz.
Elhajló csínyekre atyai pofonok
szórtak erkölcsös rendet… Fájt!
S fájtak bögölycsípések, tarlószúrások,
bőr alatt gennyedő kalászkláhák…
– aratás verítéke csípte szemem –
borzongtam kukoricafosztások
babonás legendáin s legfőbb cél volt
túlélni holnapot. Morzsákat majszolva
morzsaként hulltam ez idegen világra,
bár minden éjszakából hajnal nyílik,
egymást váltó évszakoktól válva
mezítlábas utat zár utolsó sóhaj. –
S gyermeki sóvárgás végtelenére
ráfagyott a mezsgyehatár horizont!
Likes
Nincs hozzászólás