eltemettük a szüleinket befektettük őket
a sírba hazudtunk a gyerekeinknek a szüleink
minket temettek el sírba ágyazva nékünk
s a gyerekeink arcunkba hazudva temetkeznek
a múltba mindenféle jövő híján termelve sírt ma
mikbe magunktól belefekhetünk
az óra uralja e termet a kamrát
a hall eme oszlopokkal telt csarnok
monoton törvényei zúgnak át az estén
senki nem rúghatja föl teheti félre
a szabályt ebből a teremből nem lehet
szökni innen már nincs menekvés
ma vádlott vagyok heverek éjjel bíráim előtt
a csarnokokban csend van csak a szekrények
légzése hallik úszik a csönd a tik-ek és a tak-ok
között mint egy perforált hal múló
szárnyain szekundumpikkelyek
uszonycsapásai által minden
emlékezetre ítéltetett
hogy elmúlsz azt soha el ne feledd
kívül az eső a szél vádol véd megóv
tartózkodik és fellebbez
ott kint szél süvít és eső csapáz
fellebbez és bezár
féltükben vergődnek elő
reszketve a percek negyednyi
és fél rá egészen órák
tátogva zihálnak kapkodva
a légért tömörül az élboly
és zokog a négy fal esdekelve
egyetlen szóért bocsánatért
a reggel előtt a megbocsátás válaszáért
válaszért még mielőtt eljön a hajnal –
hogy legyen még jövőd
(pedig tudják jól hogy nem lesz)
2012 január, első díj
