Az élet tiszta hazugság.
Hazudnak neked,
hazudsz te is, hogy ki ne add magad
hazudsz magadnak, hogy elhiggyék:
– ez te vagy magad!
Aztán tükörbe nézel véletlenül
egy idegen – aki szembekerül
veled, rádöbbensz:
– hisz Őt nem ismered!
E levelet is törlöd, s megtagadsz:
Gipsz Jakab – ki az?
Nem ismerem!
– hogy védd magad!
Talán…….
majd egyszer ha rád tör a magány
eszedbe jut…….
volt egy vén vagány.
Gomblukában szóvirág terem,
melyet most is hallasz
át az éteren.
hozzád szól hallod? – de már nem érdekel
Csak egy koldus dala
mit neked énekel.
Hamis a dal
mert nem hatol át ködön, s életen.
Egyszer talán füledbe zúg a dallama
szövege nincs – az ő volt maga
majd sóhajtasz egyet – talán –
és fenn felejtesz mint pillantást egy ház
tűzfalán
eszedbe jut, hogy volt egy fiúd(?)
kinek szerelméből nem volt kiút
s te mégis kiléptél s közben
a másikból is kiégtél……
majd ülsz a félhomályban
egy elhagyott üres szobádban,
s talán eszedbe jut: volt egy öreg, deres fiúd,
kinek zöld szeméből sosem volt kiút
Ő már messze jár.
nem búgja már füledbe hogy szeret
elvitte Őt, s az illatát
a feledés, és a vad képzelet.
kicsit mosolyogsz majd magadban
hm…. miért is mondtad?
– hagyjam abba! – azért talán,
mert kellet egy áldozat,
kit feláldozz az élet boldogabb oldalán?
akkor majd rájössz:
– a bánatod hiába
most már csak gyötrődsz
– mindhiába.
Elszállt……….
elszállt az énekes madár
magasba nézel, de hangját
a szél feléd sohasem hozza már….
S majd kinyitod a tenyered,
ráncos arcod beléje temeted
A könnyed, a könnyed sem ígér
könnyed feledést,
csak fájó, néma, hangtalan temetést
Temeted a múltat, s temetsz szerelmet
mely emésztett jelent,
s jövőt feledtet – mert azóta sem leltél
igazi szerelmet.
Látod? – most mosolyogsz:
mit kedves emlék csalt ki, s
egy mélyről jött sóhajt,
melyet a keserű valóság hajt.
Maradj meg magadnak
saját börtönödbe
Mit magadra zártál
mindörökre!
Bánat, vagy megbánás?
– ugyanolyan hazug, mint a megbocsájtás
Hazudd hogy így volt jól!
– hazudd hogy ezért toltál el magadtól
Most társad a magány,
s mérlegelsz..
Mit áldoztál fel
az Életed oltárán
Most már mind hiába
nem osztható újra a sorsod kártyája..
Titokban még mindig imádod,
s öregesen készülsz érte egy imához
Letérdelsz, a fejed az Égre emeled,
onnan vársz megbocsájtást,
Isteni kegyelmet, de nincs megbocsájtás!
– mert nem is lelheted
meghajolsz, s némán, hangtalan
köszöntesz a hant alatt
mindhiába – nincs megbocsájtás
ebben az imába
Leborulsz a hantra – hasztalan,
mert kitől kérdel
az már hangtalan – nem válaszol
csak a hant alant…
S hogy kivolt Gipsz Jakab?
rádöbbensz – Te magad!
S most Önmagad gyászolod
lenn, a hant alatt.
