A budapesti hidak gyönyörűen ívelték át az öreg Dunát. Melyikek is? Lánc-híd, Petőfi-híd, Erzsébet-híd, Margit-híd, lehet, hogy sokat kifelejtettem, de mindegyiket végigjártam. Elhatároztam, hogy meglátogatom a Gyenge-lelkek-hídját, abban is a Hajléktalanok uccáját.
Különös nyár volt. Szinte nem volt tél, az emberek áldották istent, hogy nem kellett annyira fűteniük, vagy távfűtési számlákat fizetniük. Korán beszökött a tavasz. Áprilisban már orgona volt, lila, fehér, kedvenc virágom, Budára jártam orgonát csenni!
A hatossal utaztam pár megállót, és leszálltam a Margit-hídnál, gyalog tettem meg a százméternyi utat. A Nyulak szigetére betértem, a júliusi nap melegítette ajkamat és sovány lábaimat, hát igen, bent voltam a hetvenkettedik évemben… Mentem, mentem, barangoltam. Elővettem kis hátizsákomból az elemózsiát, vajas kenyeret paprikával a közepin, és egy darab paradicsomot. Komótosan leültem az első szökőkútnál, leterítettem a fűre konyharuhámat, és elhelyeztem rajta az ennivalókat. Még banánra is jutott! Kis üvegemből vizet kortyolgattam, kicsit ledűltem a fűre, hunyorogtam az áldott nap sütésétől, pár percre az álom is elnyomott.
Lustán tápászkodtam föl, levertem szoknyámról a pár odatapadt fűszálat, és újra útnak indultam. Odaértem a kolostor romjaihoz. Azt mondták, hogy valahol megtalálom a zenélő kutat is, sokáig bolyongtam, de nem leltem rá.
Akkor viharfelhők gyülekeztek az égen, és pár csepp eső érte a kobakomat. Hirtelen csapott le az égi áldás, éppen hogy egy tölgyfa alatt találtam menedéket, a kiadós záporból nekem is jutott, nevetve törölgettem fél óra múlva a rám tévedt esőcseppeket, hajamat kicsavartam, és megszárítottam a meleg napon.
Tovább lépdeltem. Hú! Ez a Margitszigeti Nagyszálló, kiáltottam magamban, és leültem pár percre egy piros padra.
Itt kell valahol lennie a Hajléktalanok uccájának, gondosan eligazítottak, úgyhogy meg kell találjam!!! A Dunán kétfelől hajók jártak, szikrázott a napsütés a habokon, merengtem a vízen, hirtelen különös nyugalom szállt meg. A Vén Duna csak folyt, folyt, időtlen idők óta, elértem az Árpád hídhoz, és bosszankodtam. Biztosan elvétettem az utat, hiszen „eligazítottak”, mérgesen fordultam vissza a Margit szigetre, és a Palatinus Strand felé vettem az utam. Sokan, talán százan is vártak a pénztárak előtt, kígyózott az emberek sokasága, nevettem, jaj de jó nekik, nemsokára vízbe csobbanhatnak, én is jót úsztam volna, de nem volt nálam a fürdőrucim, és pénzem is csekélyke volt. Nyugdíj csak két hét múlva esedékes!
A Sportstadion mellett járhattam, amikor megtaláltam a Hajléktalanok uccáját. Kis, rövid utacska volt, ház nem volt benne, csak két oldalt platánfákat észleltem, egy kutya ugatott távolról. Megörültem, hogy nem hiába tettem a kirándulást, elővettem kis fényképezőgépemet, és lefotóztam a picinyke fasort.
Álmodozva indultam haza, otthon már várt kedvesem, a hatos gyorsan letett a Blahánál. Az aluljáróban hajléktalanok pihentek, papírdobozokból vetett ágyaikon, áramlott a metróból a tömeg, és tovább tombolt a nyár, forró leheletével.
Likes
Nincs hozzászólás