(gyermekkorom analízise)
Csaltam.
– színleltem születést.
Fájt egy kicsit,
a csillagok közt
az űrt karmolta ujjam.
Kapkodtam, elromlott valami,
nagyon magam maradtam.
Mímeltem
ordítást, gügyögést,
kiharcoltam az ölelést,
– világ elől egy csöppnyi rést,
kellett, ha nem
anyám ölébe bújtam.
Nem volt igaz,
mindegyre csaltam.
Ma sem tudom
és ő se látta meg,
hogy jöttem rá idő előtt
olvasni, írni.
Jártam, jártam a temetőt
– ahogy más feledni, sírni
az elcsent, féltett, titkos tudást,
betűimet
az álmodók
kövein gyakorolni.
Miért kerestem büntetést?
Hogy is lehet
ép ésszel kibírni:
síron kereszt,
betű betű után,
s álltam bután,
bár el kellet volna futni.
Anyám nevét, mint torz mesét
döbbentem kibetűzni.
Féltem.
Nem értettem, miért,
miért nem?
Örökös lázban égtem.
Botlottam igazi elesést,
– a fűszálak közt
katicapötty a vérem.
Anyám rohant
az életét
is adta volna értem.
Játszottunk.
Játszottuk még sokat:
én nem tudom,
és ő se tudja rólam.
Kimondanunk
még nem szabad
közös titkunk miénk marad.
Összenézünk,
szemet hunyunk,
ettől kezdve együtt csalunk.
Nekem jobb így.
Ugye fiam
nincs semmi baj,
ez így neked is jól van?
Megjelent a szerző Bánom is én című kötetében.
