510. szám Széppróza

Ez a harc lesz…A buszos

Szerző:

Feri nagy barátja volt az alkoholnak és a nikotinnak, ám egyszer csak, hatalmas akaraterővel, egy csapásra eldobta az üveget, a cigarettát és majdnem a kanalat is. Váratlanul leszokott mindenről.
Itt a recept, de ne kövessétek!
Feri sok-sok éve nyugdíjas buszsofőr. Hogy legyen valami mellékese, gondnoki állást vállalt egy házban. Ült sznobéknál a portásfülkében, és köszönt, vagy visszaköszönt. Hetente egyszer fel kellett mosnia a lépcsőházat. Ennyi volt a projekt. Kis kuckójában katonás rendben sorakoztak a sörösdobozok. Estére a katonákból szelektívek lettek.
Nem múlt el nyomtalanul az alkohol és a nikotin áldásos hatása.
Fájni kezdett a lába. És egyre jobban fájt. Már egész nap csak ücsörögni tudott, meg inni, mert az kézzel is remekül ment neki.
Hetente egyszer, amikor a napja volt, többnyire én mostam fel helyette, hogy megtarthassa az állását. Időnként rádörrentem, hogy menjen már el az orvoshoz, és nézesse meg a lábát. Mindig mondta, hogy ez semmiség, mert csak beütötte. Persze hogy hazudott. Nemcsak nekem, magának is.
Aztán egyszer elment titokban, majd amikor ez kiderült, valamit kamuzott nekem és a családjának, hogy mi a baj. Semmi vész. Talán lábnátha. Az orvos, amint azt később megtudtam, azt mondta neki, üszkösödik a lábujja, le kell vágni.
Egy alkalommal, amikor már nem tudta felvenni a cipőjét, megláttam a lábujjait. Feketék voltak.
Valamit próbált lenyomni a torkomon, de ezt már nem nyeltem be.
A szokásos mélységes empátiámmal szóltam hozzá:
– Feri, adj egy filctollat!
– Minek?
– Majd meglátod, meglepi.
Odaadta a filctollat.
– Tűrd fel a nadrágodat – kértem.
Megtette.
Három vonalat rajzoltam a lábára egymás fölé.
– Mi ez? – érdeklődött kíváncsian.
– Ez, kérlek, egyfajta óra – biológiai óra. Ha az első csíkot eléri az üszkösödés, térdből vágják le a lábadat, ha a másodikat eléri, akkor combból vágják le, ha pedig eléri a harmadikat, akkor felveszed a néhai előnevet.
– Nem értem – mondta.
– Nos, hadd pontosítsak. Te, egykomám, elszívtad és megittad a lábadat. Meg fogsz dögleni – így most már érted? – magyaráztam kíméletesen.
Nagy nehezen elértem, hogy kórházba menjen. Miután közölték vele, hogy amputálni kell a lábát, hazaszökött, de nekünk azt mondta, hogy csak kezelésre kell járnia.
A családja szerette volna ezt elhinni, ezért el is hitték. Én nem annyira.
És beütött a krach. Egyik reggel elvitte a mentő. Már félrebeszélt. Nem volt mese, a tagadás korszaka lejárt. A gondos kórházi ápolás következtében ott helyben kapott egy kisebb agyvérzést, amit nem vettek észre. De szerencséje volt. Ahogy mondják: az alkoholista mindig a talpára esik, vagy valami ilyesmi. Megúszta egy kisebb bénulással, amit aztán kitornásztattam belőle. De menjünk sorjában.
Mikor jobban lett, levágták a lábát, persze már combból. Depressziós lett. Mindennap meglátogattam. Vigasztalhatatlan volt. Nem akart tovább élni. Fogalmam sem volt, mit lehet ilyenkor tenni. Gondoltam, viszek be neki az írásaimból, hátha felvidítja. Olvasni mindig szeretett.
Bevittem hát neki az „Elfekvő” című eposzomat. Lehet, hogy nem volt jó választás, mert már az elfekvő részlegen feküdt. Mikor meglátta a nővérke, elég furcsán nézett rám. Gondolom, azt hitte, én vagyok az egyik potenciális örökös.
Valami csoda folytán kezdett jobban lenni. A családja azon problémázott, hogy mi legyen azzal a cipőjével, amelyikre már nincs szüksége. Mi van, ha meglátja a kettőt, és tudja, hogy már nem kell neki kettő? Mi van, ha csak az egyiket találja? Eszébe jut, hogy már csak egyet tud felhúzni?
Persze a probléma megoldását rám bízták.
Feri világéletében rossz természetű, kiállhatatlan és irigy ember volt. Ráadásul szarrágó is.
Mindkét cipőjét eldugtam.
És eljött a nap, amikor végre felállhatott. Keresni kezdte a cipőjét.
– Hol a cipőm? – fordult hozzám.
– Ferikém, az az igazság, hogy te már élni sem akartál, ezért úgy gondoltam, nem lesz rá szükséged. Feltettem a Vaterára, hogy legalább valamit keressek én is rajtad, ha már ilyen gyász ér bennünket.
Iszonyú méregbe gurult.
Végre!
A régi irigységének szárba szökkenése az élni akarás első jele. Derekasan üvöltözött velem, de nem bántam, csak vigyorogtam rá.
– Ferikém – mondtam csillapításképpen –, hazudtam.
Megenyhülve nézett rám.
Indítottam a következő rohamot, kicsit a smucigságára apellálva.
– Szóval hazudtam, amikor azt mondtam, hogy hazudtam.
Elkerekedett a szeme, vörösödött a feje. Mielőtt ismét megütötte volna a guta, folytattam:
– Csak az egyik cipődet cseréltem el.
Kis kapzsisággal a szemében, de érdeklődve figyelt.
– Van itt az osztályon egy kollégád, akinek mostanra szintén másfél lába lett. Egyforma a méretetek. Elcseréltem a cipőtöket, és elkértem a címét. Mostantól együtt járhattok cipőt vásárolni.
Elégedetten vigyorgott. Szinte megdícsért, de persze nem tette. Eddig sem volt az a dicsérgetős fajta.
Aztán nézegetni kezdte az „új” cipőjét. Rám tekintett, és pofátlanul azt mondta:
– Ez csak egyik fele!
– Mégis mit gondolsz, miért hívják félcipőnek? – kérdeztem. – Mert a másik fele a kollégádnál van.
– Igazad lehet, de mi van akkor, ha kapok műlábat?
Megmérgelődtem, hogy lehet valaki ennyire szarevő. Ingerülten válaszoltam:
– Na, idefigyelj, bazmeg. Ha lesz műlábad, akkor keresek egy olyan partnert neked, akinek mind a két lábát levágták, és akkor vele mehetsz cipőt vásárolni.
Simán elhitte, megnyugodott.
Én is.
Mikor már jött-ment, újabb bajok támadtak.
– Te Tamás! Holnap hozzál be sört, megünnepeljük, hogy újjászülettem.
– Ha még egyszer kiejted a szádon azt, hogy alkohol kell neked – üvöltöttem a fülébe –, elveszem a mankódat, összetöröm, és szalonnát sütök rajta. Na, abból majd kaphatsz. Megértve?
– Meg – mondta megjuhászodva –, de te azért ihatsz?
– Naná, de nekem még rengeteg lábam van.
Új témát dobott be.
– Van nálad cigi?
– Van, és…?
– Hol tudnék füstölni egyet?
– Apukám, ha rajtam múlik, te már csak a hamvasztásod során fogsz füstölni – mondtam biztatóan.
Téma lezárva.
Se alkohol, se cigaretta.

(Folytatása következik)

2013 december
1. díj

Kapcsolódó írások