Éva

Vékony, törékeny, sápadt, átlagos nő volt ez az asszony. Azért írom, hogy volt, mert ő sajnos már nem él…
Nagyon nehéz, szomorú… személy szerint én is ismertem és nagyon szerettem őt. Ebben az embertelen, farkastörvényű életben, amiben a hajléktalan emberek élnek, meg tudott maradni bizakodó, jó humorú, kellemes, jószívű embernek. Mindig tiszta ruhában járt. A körülményhez képest gondozott, ápolt külsővel tisztelt meg bennünket, embertársait. Nem volt erőszakos, tolakodó. Flaszter újságot árult ősztől tavaszig. Esőben, napban, télen, nyáron. Szegénykém ázott, fázott. Nap égette. S ezért nagyon korán meg is halt. A korát nem tudom. Mennyi idős lehetett? Nem lehetett megállapítani. Kortalan volt. Nagyon hamar megöregedett egy határig, azután nem változott semmit. Lehetett 40 éves is, de lehetett 60 is. Nem tudom. Még élt, minden nap állt egy nagy üzlet sarkánál, fogva az újságot. Szinte könyörgött a szeme, hogy emberek itt vagyok segítsetek! Mikor milyen sikerrel állt ott. Órák hosszú során. Amikor „jó napja” volt, akkor nagyon vidám, jókedvű volt. Amikor nem jött össze, akkor sem esett kétségbe. Azt mondta, „majd holnap biztosan jobb lesz”. Nem volt neki lakása. Nagyon sokat aludt kint az utcán. Télen-nyáron. Nagyon sokat megázott és a hidegben megfázott. A vizes ruhák rendesen rajta száradtak meg. Tüdőbeteg lett. Epilepsziája is volt és a szíve is rakoncátlankodott a végén. Mégsem tántorította el őt az újságárusítástól. Nagyon szeretett beszélgetni az emberekkel. Sok kisnyugdíjas, beteg ember elpanaszolta neki a gondját, baját. Mindig türelmesen meghallgatta őket és, ha tudott, jótanáccsal segített. A lelkükben, testükben elfáradt, kilátástalan helyzetben lévő embertársait felvidította, biztatta őket. Sokan panaszkodtak neki. De ő sohasem panaszkodott. Nekem sokat és sokszor elmondta. Igen, nagy bajban van X és Y. Csak mit tennének és mit…, ha az ő kis sorsát kellene nekik megélni és átélni? Szerettem volna segíteni rajta, de sajnos én sem tudtam. Nem engedte meg. Nem akartam megbántani, megalázni. Nagyon nehéz volt a lelkéhez férkőzni. A szívét még adta, de a lelkét nem. Azt csak keveseknek adatott meg, hogy bizalmába férkőzhessen.
Nekem sokat elmondott magáról. Nem volt egy különleges élettörténete. Intézetben nevelkedett gyermekként. Eldobták a szülei. Onnan kikerült, férjhez ment. A férje elhagyta 3 gyermekkel. Azután kisiklott az élete. A gyermekei intézetbe, ő pedig az utcára került. Nem is tudott a gyermekeiről semmit. Próbálkozott ő, hogy kikerüljön abból az életből amiben volt csak sajnos nem sikerült neki. A betegsége és sok-sok más körülmény nem engedte meg az élete jobbra fordulását. A végén már ő is belefáradt. Egyedül, elhagyatottan halt meg. Sokan kérdezték, keresték őt, s mondták: kár volt érte. Sajnálkoztak, de igazi, őszinte segítséget, megértést soha senkitől sem kapott.
Azért írtam róla, hogy legalább így rójam le a kegyeletemet, s kérjem a jó Istent, hogy adjon fáradt testének, lelkének örök békét és nyugalmat. S azért is, mert nagyon sok Éva él közöttünk. Szürkén, szegényen, elhagyatottan, egyedül. Minden reménytől megfosztottan. S mi emberek keresztül nézünk rajtuk. Szinte undorral fordulunk el tőlük inkább, mint hogy segítenénk, enyhítenénk sorsukon.

0