„Áprilisban lesz húsvét, készülök rá, még ha szegényesen is, megünneplem!” – morfondíroztam magamban. Emlékszem, hogy tavaly húsvét előtt megettük a sonkát, mert Dodó, életem párja, nagyon hányadán volt, épp csak pislákolt benne az élet. Három nap múlva megint visszaszökött testébe az erő. Nagy nehezen elcipeltem az orvoshoz, az tápszert írt föl neki, mint a babáknak, egy heti adagot kiváltottunk, aztán vége. Elfogyott a pénzünk. Tavasszal és nyáron könnyebb volt, még az ősz is elmúlt valahogy, minden olcsóbb, mint télen. Most is előszedtem a fantáziámat, vegeta levest főztem, beleütöttem egy tojássárgáját, meg beszereztem csécsi szalonnát. Naponta megettünk vagy fél kiló savanyú káposztát, azt írta az egyik újság, hogy az egy „vitamin bomba”.
Ahhoz már nem voltunk elég fiatalok, hogy Angliába menjünk, ott állítólag van munka, meg pár hét után hazahúzott volna bennünket a honvágy. Béla is ott dolgozott, aki kölcsönadta egy évre a lakását. Zsóka, a lányom vett egy tragacsot, fél milliókért, hát gurult, zöldikének nevezte, mert zöld volt. Még mindig nem ment férjhez, pedig már elmúlt harminc. Úszott az adósságban.
A hajléktalanokat elzavarták az aluljárókból, ki tudja hová mentek. Ha Zsókához igyekeztem a trolin, mindig megfigyeltem egy otthontalan embert, ott élt az egyik tízemeletes panelház előtti parkban, szépen berendezkedett, rekamiéja, kis sátra is volt. Gondoltam odamegyek és beszélgetek vele, de féltem, hogy elzavar. Ha hőség volt, ha dermesztő hideg, ha szél fújt, ha eső esett, akkor sem mozdult támaszpontjáról, ott élte át az időjárás viszontagságait.
Reménykedtünk, hogy majd jobbra fordul sorsunk, egy pap mondta nekem, hogy „a remény hal meg utoljára”. Lehet, hogy igaza van. Dodó, ez a fekete bajuszos nyizege ember nem tudott dolgozni, hiszen hálni járt belé a lélek, de a hajléktalan éveit lassan elfelejtette.
Most már nem kellett behunyni a szemünket, ha az aluljárókban ránk vicsorított az utcán lakók szemtelen nyomora. Sokan élhettek a budai hegyekben összetákolt kalyibákban, és imádkoztak, hogy megérjék a tavaszt, a tavaszi zsongást, a természet újraéledését, a kikeletet. A társadalom könyörtelenül leírta őket. A Fedél Nélkül-t árulóknak odanyomtak kétszáz forintot, még a lapot sem vették el, ezzel megnyugtatták lelkiismeretüket. Pedig az otthontalanok új életet tudtak volna kezdeni, ha még nem rokkant meg teljesen az egészségük.
Dodót még Zoli bácsi bora is életben tartotta, kétszázért adott egy fél litert, én csak egy kis pohárral kóstoltam meg belőle, mert egyáltalán nem ittam. A kisöreg Vác melletti telkén borászkodott, majd kicsattant az egészségtől, nem úgy mint az én Dodóm, akinek csak sűrű fekete szemöldöke és fekete szúrós szeme árulta el, hogy pár éve milyen jóképű volt az én lovagom. Az egész férfi jó ha negyvenhét kiló volt. Most is hallom a másik szobából nehéz köhögését, és a TV hangját, sokszor éjjel én zárom el a masinát, mert közben Dodó elalszik.
Sokszor gondolkodom azon, hogy tudnék-e egyedül élni, és a válaszom, hogy: igen! De Dodó nélkül soha, összefűzött bennünket az eltelt tíz esztendő. Nehéz éveket csináltunk végig, jóban rosszban együtt voltunk. Most ütött éjfélt a falióra, tegnap tizenkét fok meleg volt, hát nagyon elegünk volt már a télből, vártuk a tavaszt!
A billiárd golyó-simára leborotvált fejű könyves bezárt, átadta a kócerájt egy fiatal párnak, nem nagy forgalmuk volt, mert nem százért, hanem drágábban adtak el könyvet, így az antikvárium híre megkopott, alig volt vevő.
Aladár kint volt Svájcban karácsonykor, ő volt az egyetlen barátunk. Ha elszegényedsz, menekülnek tőled az emberek. Most hunyt el az öccse, két hétig siratták temetés előtt, voltak vagy százan a végső búcsúnál. Ez is felment, több mint fél millióba került. Nem érdemes meghalni sem. Marcsi a nővérem még mindig segített minket, főleg az én nyugdíjamból éltünk, Dodó nem tudott dolgozni fél tüdővel. A másik felét elmeszesítették. Kapott valami csekélyke járadékot, az is több volt, mint a semmi.
Csak nagy hidegek idején fűtöttünk, máskor felvettünk két-három pulóvert, és kardigánokat. Ennyire még nem viselt meg a tél, mint a legutóbbi. Álmom, hogy egyszer Párizsba menjek, mert még ott sem voltam, nem valósult meg, Dodó azt mondta, hogy ébredjek már fel és éljek a valóságban! De színes képzelgések és illúziók nélkül nehéz volt elviselni a hétköznapokat. Mindennek tudtam örülni, még ha két ceruza elemet vettem, még annak is.
Egy éve jártam egy pszichiáterhez, SZTK alapon, hát az egy nagy szám volt! Ilyen jó orvossal még nem találkoztam, nemcsak receptet írt fel, hanem elbeszélgetett velem. Volt is miről. Elkapott a téli depresszió, és mint minden évben, orbáncfű teát ittam ellene. Érdekes, tavasszal mindig meggyógyultam az elkövetkező télig. Talán mert szüleim is télen hagyták itt az árnyékvilágot, persze a karácsony azért szép volt mindig.
A boldogsághoz nem kell sok, apró dolgok is jelenthetnek örömet, elég az is, ha süt a Nap, és kinyílik az aranyeső, virágba borulnak a fák, és áprilisban orgonával van tele a város. Új szerelmek indulnak, van, aminek éppen vége lesz, pár év múlva új csemetékkel gyarapodik az ország. Az élet megy a maga útján, megismétli önmagát, mint a természet, ami minden évben elkápráztatja az embereket, persze nem az árvizekre és rettenetes esőkre gondolok, vagy a vörös iszapra, hanem a többire.
Dodó lehet, hogy megerősödik, és elmegy majd dolgozni, és könnyebben élünk. Ezekkel a gondolatokkal várjuk a tavaszt, a megújulást.
Likes
Nincs hozzászólás