Üres vázában csokornyi a csend,
s a homályban lassan, lopva szétterül
tűnő emléked hervadó illata.
Elváltunk, és ezzel felborult a rend:
mindig csak nappal. Mindig éjszaka.
Hajad függönyét lebbenti a szél
az utánad tárt, hunyorgó ablakon.
Mosolyod színét idézi a tapéta a falon.
Kifakult, mint minden, mióta elmentél,
lépteid visszhangja alszik az ágyamon.
A kulcslyuk féltve őrzi közös titkaink,
s az óra múltra járó tétován ketyeg,
mikor feléd rebben a láng a tűzhelyen.
Fiókok mélye rejti suttogásaim:
ne érezd, mennyire hiányzol nekem.
Megjelent a szerző Bánom is én című kötetében.
