December 24. Odakint gyengéden szállingózik a hó. A szoba ablakából nézem az autókat, ahogy lassan haladnak előre. Reménykedem, hogy lesz köztük egy ismerős kocsi, ami értem jön, aminek jönnie kellet volna. Csak a magam arcát látom tükröződni és egy ismeretlennel nézek órákig farkas szemet.
Görnyedten ülök az ablakpárkányon, bár kényelmesen elférek rajta. Érzem a radiátor melegét és a hideg levegő illatát. Furcsa keverék a kettő, mert még jobban a bezártság érzését kelti. A függönnyel egy védőfalat húzok magam köré és kizárom azokat, akik velem egy korteremben vannak. Pedig nem igazán zavarnak, hiszen mindenki az altató és egyéb gyógyszerek hatása alatt van. Néha sétál erre egy öregember, aki úgy húzza maga után a papucsát, mint egy rabláncot, amit egy kissé nagyra méreteztek. Kibújhatna belőle, de szerintem nem akar. Fel-alá sétál a csíkos pizsamában, ami szintén nagy rá és ez az első közös bennünk. Elhúztam a függönyt és elindultam az ágyamhoz, de még mindig az a 16 éves komor, megfáradt arc lebeg előttem, amivel már hosszú órákon át egymással szemben ülünk, de nem beszélünk, és nem is igazán ismerjük egymást. Újra hallottam a csoszogást. Tudtam, hogy közeledik az öreg, akinek minden mozdulata elárulta, hogy már felemésztette a világ azt, amitől tartása lehetne. Elővettem a szekrényemből egy csomag nápolyit, amit még az előző látogatás alkalmával hagyott itt az, aki beutaltatott már harmadjára és talán jogosan is, csak ő nem tudta, hogy utálom a citromos nápolyit. Az öreg az ajtó előtt megállt és rám nézet. Talán megérezte, hogy akarok valamit. Intettem neki hogy jöjjön ide és ő egy pillanatig sem gondolkodott rajta. Leült mellém, de nem szólt. Akár egy kisgyerek, aki jól viselkedik, mert nem rég lett leszidva. – Kér nápolyit? Bólogat, hogy igen és csak egy hálás pillantással jelzi: köszönöm. Nem kérdezek tőle semmit, mert érzem. Egy összetört 65 éves szikla, amely már csak lebeg ebben a világban, s a darabok sem tudják már, hogy hol a párjuk és ekkor még jobban félek, mert Őt jobban ismerem, mint magam. Ő már elmondott mindent, pedig még csak az egyik csomag nápolyi fogyott el. Én pedig hiába faggatom azt a félkegyelműt, az ablakba, nem válaszol, nem beszél. Csak annyit tud, hogy szeretne hazamenni, mert szerelmes és karácsonykor a barátaival szeretne lenni. Próbáltam meggyőzni, hogy este 9-kor már nem fognak érte jönni, de hiába.
Gyorsan fogy a nápolyi. Miután kiraktam a második csomaggal, már nem volt miről beszélgetni, így ott hagytam az öreget az ágyon és visszaültem a párkányra. Ujjra elindult az agyamban a képernyőkímélő. Újra és ujjra elképzeltem, ahogy kiszállok a kocsiból és már várnak rám. Bár jól tudom, hogy ez nem így lesz. Úgy döntöttem, hogy teszek egy sétát a folyóson. Elindultam előre, mert másfele nem igazán lehetett volna menni, és itt minden út az ágyamba vezet, úgyhogy nem volt mitől tartanom. Lassan lépkedek, mert szédít a hatalmas tér látványa. Egy pár elhagyatott tolókocsi és neves festmények, amiket nem látok tisztán, de elég betegek ahhoz, hogy egy kicsit úgy érezem, nem én vagyok agyilag gondba. Én is rajzolok. Az sem igazi és ez sem. Egy váza, benne pár szál virág. Vajon az az igazi bolond, aki festi a képet, hogy valamilyen jelet küldjön, bár nem tudni hova talál, vagy az, aki azt hiszi, hogy ha sokáig nézi, megérti mit jelent.
Festők és érzelgős bolondok színezik e színházi porondot, és ők sírnak a bohócon.
Az ágyamban ébredek. A fehér mennyezet már ismerős és még mindig olyan semmitmondó, mint az első nap. Enyhén boltíves nem látható, hogy hol a széle mert nincsenek sarkai és nem húz határt semmi a fal és a plafon között. Ha sokáig nézi az ember hajlamos azt hinni, hogy egy hófehér burokban van. S talán ezért néztem én is hosszú ideg. Még mielőtt elmerülnék a végtelen szoba gondolatába, egy kedves hang hívja fel mindenki figyelmét. hogy ma csoport terápia lesz , ami mindenkinek kötelező. Bár nem értem pontosan mi is az a csoport terápia, de vannak róla sejtéseim. Reggeli után a szokásos gyógyszerosztás. Begurul a kis kocsi és kezdődik a bolond óra. Pár óra múlva, mikor már úgy éreztem, hogy eleget küzdöttem az altató hatása ellen és inkább lefekszem ujjra halottam a kedves hangot, ami mindenkit megszelídítve irányít a folyosó végébe, ami egy nagyszobába vezet. Asztalok, székek, színes gyöngyök, gyurma, kréta. Hát ez volt a sejtésem. Ha bolond vagy akkor fűzz gyöngyökből nyakláncot, meg gyurmáz attól majd jobban leszel. Én nem. Inkább csak leülök. Nézem a többieket. Látni rajtuk, hogy a gyógyszer már megtette hatását. Mindenki nyugodt, egyetértő, és miután a kedves ápoló mindenkinek elmondja, hogy mit kellene csinálni, lassan a gyöngy is felkerül a cérnára. A gyurmából is lesz valami és el kell ismernem, hogy a gyógyszeripar most tényleg kitett magáért. A megtört arcok mosolyognak, és azt hiszem, egy pillanatra megengedhetem magamnak hogy elfelejtsem, miért vagyunk itt. Megnyugtató azt látni, hogy ők már megfeledkeztek róla. Nem tart sokáig az illúzió. A képet eltakarja egy fehér monstrum és már kezdem azt hinni, hogy megint az ágyamba fekszem. Míg nem egy sárga folt elárulja, hogy ez nem a plafon és van rajta valami zseb-szerű is. Ami most hozzám szól? – Hát maga fiatalember mit szeretne? Éreztem a hangján, hogyha azt mondom semmit, akkor majd finoman megpróbálna meggyőzni, csináljak valamit és az nekem lenne kínos. Ha tovább kéne beszélgetni egy zsebbel. – Hát rajzolok valamit, vagy nem tudom. Ez hatott. Eltűnt hirtelen, mire a vakító fehér után megint megszokta szemem a lámpafényt, már előttem volt a papír és a ceruza. Nem igazán gondolom, hogy itt a helyem, de valamivel el kell tölteni az időt. A kezembe veszem a ceruzát, amin látszik, hogy valami Tescós cucc, de végül is mindegy. Lassan kezdek neki az első vonalakat mindig halványan. Ne kelljen radírozni. A vázlat lágyan letisztul, igazából nincs tervem, hagyom, hogy a ceruza vigye a kezem. Úgy sincs annyi erőm, hogy irányítani tudnám ezt a fenevadat, ami ide-oda rángatja a kezemet. Lágy vonalak jelennek meg a papíron. Halványan rajzolódik egy kör, ami egy bolygóra hasonlít, de ez kevés, legyen több. Így a teret, és a távolságot jobban lehet érzékelni. Még messzebb szállok az űrbe. Egy ismeretlen arc, ami olyan közel van hozzám, hogy érzem az illatát, de mielőtt elkapnám már eltűnik. Villanások a sötétbe, amiket nem látok tisztán. Filmszakadás. A valóság jelenlétét kezdem érezni. Szagokat, amik kicsavarják a kezemből a ceruzát. A méreg eljut az agyamig, s csak akkor nem fáj, ha hagyom magam. Még gondolatba kapálódzok kicsit, hátha nincs vége, de már csak a kész rajzot nézem. Én csak álmodok, és a ceruza megteszi azt, amit én nem merek . Nem tudom miért. Talán az én kedvemért, vagy valaki mást szolgál. De azt tudom, hogy mi már rég hálátlan társai vagyunk egymásnak. Ha nem tudok, akkor beszél helyettem és nem hazudik akkor sem ha kérem. Őszintesége miatt pedig én vagyok bolond.
Fogom a rajzomat és a zsebembe gyűrőm, mert ha jól látom, a fehérzsebes most jár körbe és amúgy sem akarom, hogy felrakják a falra a többi mellé. Van itt sok rajz és még meg sem néztem egyiket sem. Feltápászkodok a székből, kicsit közelebb lépek az egyikhez. Ez nem lehet! Ez nem lehet. A rajz amit két perce fejeztem be az- az én zsebembe van. Mégis itt vannak a bolygók, meg az arc, amit még az előbb rajzoltam. Nem nézem meg a zsebemet, mert tudom, hogy nálam a rajz. Még vettetem egy utolsó pillantást a képre, mielőtt elindultam a szobába. Megtapogatom az ágyam, megbizonyosodok, hogy tényleg enyém és a mennyezetnek intek jóéjszakát.
Kiállok az erkélyre. Ismerős az érzés. Tehetetlenül lépek közelebb a korláthoz. Hideg csapja, még meztelen a testem. Lassan felkúszik a vér az agyamban és lüktetni kezd a tarkóm, miközben a szívverésem érezhetően csőken. Kinyitom a szemem, de sötétség már elfoglalta a neki járó teret és mindent eltakar előlem, de én mindent látok. Automatikusan vizualizálom az emlékek alapján, hogy hol vannak a fák, padok, hinták és mindemellé párosul valami emlékkép. A szemem nem szokja meg a sötétséget, még mindig mindent homályos foltnak látok. Nem számít. Még egy lépes a korlát. A hideg járólap megnyugtat. Tudom, hogy még az erkélyen vagyok. Magamba szívom a párás levegőt és érzem a távoli szalma izét a számba és a füst szag emlékeztet egy meleg kandallóra, mellette ül valaki és csak belebámul a tűzbe. Elindul a kezem a korlát felé. Már várom, hogy a tenyerem megérezze a hideg vas csípését és végre jöjjön, ami jön. Megszorítom a csövet és gyengéden elrugaszkodom. Már nem érzem talpammal a hideg talajt. S mikor már tudom, hogy elég nagy a lendület, a tenyeremet a mellemre helyezem, hátha a hideg kéz felébreszt. Lehunyom a szemem, hagyom, hogy vigyen magával egy kis fuvallat, mesze az otthont adó, de rideg és hideg erkélyről. Kitárom a karom, az ujjaim szétnyitom és átadom magam, a fülembe suttogó szél egyre hangosabb dallamának. Ujjaimmal zongora szólamot játszok. A levegőbe gyengéden ütöm le a láthatatlan billentyűket, miközben valami hirtelen belém hasít. A tüdőm megtelik levegővel, görcs szalad végig a testemen. Megfeszítem magam. A fájdalom átjárja a testem és egy ösztönös mozdulattal összegubódzok. Tudom, hogy még élek. A gondolatok most még gyorsabban cikáznak, mégis sokkal tisztábbak. A fájdalom a testembe túl nagy ahhoz, hogy az agyam feldolgozza, így lekapcsolta, mint ahogy lekapcsolják a vonatokról a szerelvényt, amit már nem bír tovább magával vinni. Egymagam vagyok a végtelen gondolatok sokaságával. Minden, amit elképzelek, érzéki csalódássá válik. Érzem a virágok illatát, amit megbolondít egy csipetnyi harmat. Kinyitnám a szemem,hogy lássam, hol vagyok, de tudom csak a sötét semmit látnám. Mindig tudtam, hogy a vágyaink megtöltik az álmainkat, s újabb és újabb vágyakat álmodunk meg magunknak. Egyszer álmodtam, hogy repülök és utána még nagyon sokszor. Az első pár alkalommal élményként meséltem a barátaimnak, de később már rémisztőek voltak a visszatérő álmok. Tudom, hogy véget ér a repülés. Hisz mit várhat az, aki leugrik egy erkélyről. Én már megkaptam, amit akartam. Semmit nem hagytam odaát, most mégis félek, hogy mindent elveszítek. Őrültet csinált belőlem egy őrült világ, ami csak a saját gyermekeit képes befogadni és most már tudom, hogy akkor voltam a bolond mikor megadtam magam neki. Vissza, oda, ahonnan már egyszer letaszított a semmi. Újra megpróbálok levegőt venni. Ismét érzem a föld kegyetlen vonzását, amint megpróbál erőszakosan magához rántani. Kinyitom a szemem. Látni akarom, hogy menyi időm van még a csatáig. Ökölbe szorítom a kezem és minden erőmmel ordítok, a kezem elindul a föld felé.
Mindenem zsibbad. A szememet elkápráztatja a összes sárga árnyalat, ami létezik, s mikor a szemeim még jobban összeszorítom, még intenzívebben hullámoznak előttem. Próbálok mozdulni, de nincs elég vér a karjaimba. A levegő meglepően száraz és furcsa fémes íz kúszik fel az orromba, miközben a sárga angyalkák lassan eltűnnek. Bizonytalan vagyok, kicsit összemosódik minden, nem olyan rég még a szobámba ültem és rap zenét hallgattam, miközben valami szöveget próbáltam írni. Most meg nem igazán tudom, hol vagyok. De azt hiszem, felismerem. A fehér mennyezet, ami most kivételesen szerintem valaki mást próbál megkínozni, mert nem tűnik olyan szigorúnak. Koncentrálok, és telepatikus úton kényszerítem a lábaimat, hogy mozduljanak a föld felé. Még kapaszkodok kicsit, mikor megkérdi a szobatársam, hogy jól vagyok e. Mosolygok rá és elindulok a folyosó végre. Minden olyan ismerős, barátságos. Jelentéktelen emlékek lebegnek a folyosón, mik itt létem során megtöltötték a teret. Talán azt érezzük otthonnak, ahol már elég emléket töltöttünk ahhoz, hogy bárhova nézünk, magunkat lássuk benne és nem sok köze van ahhoz, hogy hol vagyunk. Miközben az erkély ajtaját nézem bevillan. Már jártam itt. Közelebb lépek. A sárgaréz kilincs könnyedén megadja magát. Az ajtó mégsem nyílik. Talán csak nem nyomtam meg elég erősen. Megpróbálom még egyszer és egész addig feszegetem, míg egy erős kéz elránt az ajtótól. Oda nem lehet kimenni, mondja a hang, és akkor látom az öklömnyi lakatot az ajtón. Ezt nem értem. Közelebbről megnézem, hátha mégis nyitva van. Nem érdekel, hogy mit mond a fehér öltönyös, tegnap már jártam itt és akkor ki lehettet menni. Mikor zárták be? – Nem tudom. Azt hiszem, úgy egy éve zárták be, mert egy itt lakó megpróbált leugrani. Megmarkolom a lakatot és nem tudom miért, de teljes erőmmel nekicsapom az ajtónak. Elindulok céltalanul. Pár méter után már lásítottam egy kicsit, mikor az öltönyös utánam kiáltott.
Hé naplopó! Gyere vissza. Oda adom a ruháid. – Miért?
Mindjárt itt lesznek érted.
Likes
Nincs hozzászólás