Bizony borzasztó betegség az, ami egy hölgyet ilyen megadásra késztet. Még az arcvonásait is átrajzolta: szeme alá sötét karikákat festett, ránehezedett a szemhéjára, hogy éppen csak egy résnyi villanhasson ki a régen még csillogó tekintetből, orrát tápszerezett krumplira duzzasztotta, füleit lekornyasztotta, délceg gerincét megroppantotta, lábát térdben megroggyantotta, karjaiból kilopta az erőt (csak úgy lógtak az ujjai, mint a tehén tőgy). Mert így nézet ki az én drága feleségem, amikor hirtelen beteg lett.
Szép napos délután volt, amikkor a munkából hazatért. Rémisztő látvány volt, ahogy bambán bámult rám, nem tudtam, mire véljem, egy kicsit zavarba is jöttem (azt gondoltam, elfelejtettem valami fontosat, például nem adtam fel a lottószelvényt, és kihúzták a számainkat, vagy meglátta hasonmásomat csókolózni egy szőke nővel, és azt hitte, én voltam…) Szóval megindult felém, lassan, óvatosan, egyre görnyedve (még az is megvillant az agyamban, hogy talán egy kés van a hátában, de nem), aztán fél lépésnyire tőlem megállt. Én néhány centit hátrébb csoszogtam a biztonság kedvéért, akartam mondani valami kedveset, de torkomon akadt a szó, próbáltam mosolyogni rá, de túl fanyarra sikeredett, mert nem mosolygott vissza, mint szokott. Ekkor kinyitotta a száját, mint akinek borzasztó, kegyetlen igazság készül elhagyni az ajkát (jesszusom lehet, hogy utoljára szól!), én meg csak megkövülten néztem, ahogy egyre nagyobbra, és nagyobbra tátja a száját, az orrát fura fintorba ráncolja, szemöldökét felrántja egészen a hajtövéig, szemét ugyanakkor erősen becsukja, előre hajol, és dübörögve, égrengetően, artikulátlanul, azt süvíti, hogy: HAPCI. Aztán kettőt tántorgott, közelebb sodródott az ágyhoz, ott lassan megperdült a tengelye körül, fejét hátraszegte, szemét lehunyta, karját széttárta, és hanyatt vágódott.
– Meg kell mentenem, ha addig élek is – motyogtam magamban rémülten, hiszen kire számíthatna szegény szánalmas állapotában, ha nem a férjére. Tiszta erőből lecibáltam a cipőjét, rádobáltam az összes takarót, és gőzölgő gyógytea mellett ősi imákat rebegtem, a citrommal négyszer is belespricceltem a szemembe, piros, sárga meg fehér tablettákat kotortam elő, majd reszkető kézzel kicibáltam hóna alól a lázmérőt, – Te jó ég! Harminchét-kettő. Hogy történhetett ez épp velünk?! – Negyven percig tartott, amíg beletöltöttem a teát a szájába, közben tartottam a fejét, és törölgettem az arcán két oldalt lecsurgó mézes ragacsot, közben tartottam a kezét meg a lábát, melyekkel utolsó erejéből még megpróbálta kirúgni kezemből a bögrét (utálja a teát), és a mutató ujjammal ledugdostam a péppé tört orvosságot (utálja az orvosságot). Ja, és hadonászásában kétszer nyakon vágott, amíg leitattam homlokáról a láztól feltörő izzadtságcseppeket. Aztán végül elcsendesedett. Hörgött még egy tetemeset, rúgott még egy utolsót, majd megbékélt az Úr akaratában (no meg az enyémben). Aránylag nyugodt éjszakám volt, csak a szomszéd csengett be többször is, hogy mi ez az éktelen morgás, horkolás, szörcsögés, és szvartyogás, ami átszűrődik hálószobánk falán. Kétszer áthúztam a csatakos ágyneműjét, háromszor vizes ruhát cseréltem a láztól áthevült testén, hétszer becsöpögtettem eldugult orrába. Aztán végre elaludtam én is. Reggel arra ébredtem, hogy kedves nejem fütyörészve jár – kel a lakásban közben meg – megperdül a rádióból szóló zene ritmusára és kánont zeng a kakassal. – Csoda történt! Köszönöm áldottam az eget és indultam is volna, hogy üdvözöljem az élők sorában, de … de nem tudtam felkelni. A fejem elnehezült, a szemem bepárásodott, az orromat meg valami gonosz erő csavargatta. Mégis feltápászkodtam valahogy, odavánszorogtam a nejemhez, és megkérdeztem volna tőle, hogy van, de tátva maradt a szám, a szemöldököm felfutott egészen a hajtövemig, az orrom fura fintorba rándult, és – HAPCI – mondtam neki. Ő kedvesen rámosolygott, megpaskolta fejem, nagy gyűrött zsebkendőjével megcsavarta az orrom, és így felelt:
Szedd össze magad! Csak nem dőlsz ki egy nyamvadt kis náthától!!!?
Likes
Nincs hozzászólás