Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a Semmi. Olyan egyedül volt, hogy nem is érezte. Ez persze nagyon fájt neki, de nem tudta, hogy mi fáj, és hol fáj, és miért fáj. Ahogy mondom, a Semmi nagyon egyedül volt. Ha körülnézett: magát látta mindenütt, vagyis a Semmit. A Hold helyén a Semmi, a csillagokkal teli égbolt helyén a Semmi, a Nap helyén a Semmi. Sőt, még magába is hiába nézett, ott se volt, csak a Nagy Semmi.
Képzelhetitek milyen szomorú volt, miközben fogalma se volt arról, hogy szomorú. Bármerre nézett, bármit keresett, bármerre fordult, hűlt helyét találta mindennek mindig. Gondolhatjátok, meg is fázott, de alaposan. Még talán láza is volt, de nem tudta, hogy az mi a csuda, fogait vacogtatta, hogy az meg miféle változásokat jelent.
Ekkor történt vele az a dolog, ami átalakított, kiforgatott sarkaiból mindent, de mindent. Úgy érezte, hogy benne, belül, valahol mélyen, annak is a közepében – van Valami. Hát ez a tapasztalat nagyon meglepte. Annyira, hogy még ámulni is elfelejtett. „Mi lehet az a Valami?”, tűnődött el. Pontosabban: „Mi lehet az a Va-Va-Valami?” – így mondta, mert azért vacogott még egy kicsit. „Mi lehet az a Valami?”, tűnődgetett, morfondírozott, és fülelni kezdett. Annyit sem hallott, hogy „bim”, de azért fülelt szorgalmasan, hallgatózott szorgosan. Addig-addig, meg nem mondom mennyit, amíg csak azt nem hallotta: „bam!”. Egyszerűen, hogy „bam”. De ebben nem volt biztos. Éppen, hogy bizonytalan volt.
– Bim-bam – mondta az a Valami, és a Semmi ettől nagy izgalomba jött.
– Bim-bam? – kérdezte, csak úgy magában, fennhangon, mire máris érkezett egy határozott, lelkes válasz:
– Bim-bam-bam!
Tyűha! A mindenségit! Ez aztán már igazi újdonság! Most már nem lehet bizonytalankodni – ez bizony tényleg Valami! A Semmi – miért is hallgatnám el –, olyan boldog volt, hogy talán még magát is láthatta volna egy teljes pillanatig, ha van ideje ilyesmire egyáltalán odafigyelni. De nem volt. Ugyanis az a Valami ott belül, benne mélyen, annak is a közepében – nőni kezdett, nőttön-nőtt, növekedett, mígnem parányi zöldecske, meg nem mondom micsoda, hajtott ki belőle. Akkorka volt, mint kisujjatokon a köröm. Nem nagyobb, de nem is kisebb. Ám nem maradt akkorka, dehogy maradt! Rögtön tenyérnyire duzzadt, máris sokasodott gyorsan, terülni is terült, terebélyesedett, nőttön-nőtt lefelé, annál is lejjebb, kapva-kapott fölfelé, kapaszkodott följebb, sudárnyit sudarasodott, ágas-ágált, ágaskodott, bogra boggal bogasodott.
Bámult csak a Semmi, mi minden történik egyszeriben és sorban. „Legközepemből mi hajtott ki, legközepemből mi sudarasodott, mi terebélyesedett ki?” töprengett a Semmi. Vagyis már dehogyis Semmi! Valami lett, s nem akármi! „De micsoda, ezt találd ki!”– mondta magában halkan, s valami okból kifolyólag felelt rá az ez ideig néma visszhang: „Találd ki!”– ismételte suttogva.
– De hiszen én egy Fa vagyok! – kiáltott a Fa. – Gyönyörűséges száz-zöld lombom, száz gyökerem, ezer ágam, milliónyi a levelem, vagy még talán több is, és mint harang, aranyharang, aranyból van a szívem. Mélységemnek közepéből hajtás bújt ki, nőtt a lombom, nőtt a földbe, mélységemnek közepéből gyökerem az égig hajtott, törzsemből az ágak jobbra addig-addig nyújtózkodtak, amíg a balt el nem érték, törzsemből az ágak balra addig-addig kapaszkodtak, mígnem elérték a jobbot.
Megnézte magát a Fa, hajladozott, forgolódott, nyújtózkodott, mi tagadás, szép volt. Már éppen táncra perdült volna, sohase volt örömében, amikor egyik ágára telepedett egy sárga csőrű, fekete kismadár.
– Fogadj be, Nagy Fa, kérlek szépen – mondta –, fészket kell raknom, hogy fiókáimnak otthona legyen!
– Gyere csak, költözködj! Legalább lesz kivel társalognom – felelte a Fa, és nagyon örült, hogy ő már nem Semmi, hanem Fa. Hiszen a kismadár is annak szólította.
A kismadár még fészket sem rakott, amikor megkapaszkodott az egyik felső ágban egy öreg, ősz, bodros felhő.
– Hadd pihenjek meg itt nálad Fa, nagyon elfáradtam, és nincs sehol lakásom – mondta reszketegen zihálva.
– Gyere csak nyugodtan, van itt hely bőven – felelte a Fa, és büszkeségében nőtt még vagy két araszt.
Így, vagy máshogy kereste föl a Nagy Fát az északi és a déli, a keleti és a nyugati szél, és még aznap odaköltöztek ők is, mint ahogy a Nap is, Hold is odaköltözött annyi csillagával, amennyi csak elfért a levelek között. Csak a hópelyheknek és esőcseppeknek kellett összehúzódzkodniuk kicsit.
Másnapra-harmadnapra ott lakott már a mókus, a tigris, az elefánt és a levelibéka is, éppen úgy, ahogy többiek mind, amilyet csak el tudtok képzelni.
– Gyertek csak, gyertek, gyertek – mondta a Nagy Fa, és kitárta ágait, megnyitotta lombjának zugait, kinyújtotta leveleit. Nem is vette észre, hogy bizony már roskadozik.
Éldegéltek-háldogáltak jó szomszédságban a szelek és a felhők, kígyók és patakok, csillagok és évszakok, amikor egy nap furcsa szerzet jelentkezett. Körüljárta a Nagy Fa törzsét, szállást kért, majd letelepedett a legalsó ágra.
– Mi, ha jól értettem, amit a Nagy Fának mondtál, rokonok vagyunk – fordult hozzá barátságosan a szomszédos tenger, majd bemutatkozott:
– Én a Tenger vagyok.
– Nem – mondta az új lakó –, én Ember vagyok, nem Tenger.
És ezzel el is fordult, mint akinek sietős dolga van, leveleket számolni. Szegény Tenger, aki nem volt hozzászokva, hogy hátat fordítsanak neki, hullámzott még egy kicsit, azután visszahúzódott. Fújni kezdett az Északi Szél, a patak nem akart versenyt kunkorodni a kígyóval, a Felhő pedig eleresztette a lombot, elszállt.
Aznap éjjel sok-sok ember költözött az ágra, sőt, még a felsőbb ágakra is felkapaszkodott egyikük-másikuk. A Hold teljes erejével világított, de hiába; a Nagy Fa elbóbiskolt, elaludt és álmodott. Nem mondhatnám, ha akarnám se, azt mondani, hogy szépet álmodott, mert azt álmodta, hogy megint Semmi.
Ijedten ébredt, riadtan riadt, és bizonyságképpen, köszöntésképpen megsuhogtatta a leveleit. Válaszoltak neki a madárfiókák, és a Fa megnyugodott. Csilingelt neki a Patak, és a Fa mosolyogni kezdett. Megsimogatta a Szellő, és elfelejtette álmát. Hallotta már önnön mélyéből azt is, hogy bim-bam, bim-bam. A madarak énekeltek, a Patak csilingelt, önnön mélye bim-bammolt, ám az emberek szóra sem méltatták.
Rosszul esett ez a Fának, de nem szólt, nézett csak a Felhő után, az éppen eltűnt, szertefoszlott a messzeségben. Igy szemlélődött a Fa, vagy nem így szemlélődött, egyszerre csöpp, hasító fájdalmat érzett ágainak ágában, bogainak bogában. Jaj, mondta volna, de nem ismerte még sem a fájdalmat, sem a szót. A hasító fájdalom azonban ismét-megint-újra belemart innen is, onnan is, amonnan is.
– Jaj – nyögte –, az ujjacskáim.
Odanézett friss hajtása újdonatúj rügyeire, és nem értette, föl nem fogta, mi történik. Az emberek tördelték gallyait, tépdesték ágastól lombjait.
– Miért teszitek ezt? – kérdezte tőlük borzongva.
– Csak. – mordult nagy sokára egyikük, és letört egy villás ágat.
– De ez nekem…. – mondta a Fa – fáj!
Mintha nem is szólalt volna, mintha a szó semmi volna. Az ember leugrott az ágról és a lombnyi lombot, letört ágat maga után húzta, maga után vonta, vállára vetve, nagy csörtetve.
Gondba merült a Nagy Fa, feneketlen gondba, de hogy mit gondolt, nem tudom, nem mondta. Esteli este lett, és a Fa még mindig töprengett, tépelődött. Közben a madarak aludni tértek, a Nap elnyugodott, a Szelek elcsendesedtek. Holdas éjjel, csillagos éjjel arra riadt föl a Fa, hogy a Patak, hogy a Medve, hogy a kicsi zöld Levelibéka, ebihalak ivadéka le-lecsusszannak az ágról, leereszkednek a törzsön a földre, és nagy csendben szerteszélednek, ki-ki amerre lát.
– Hová mentek? – kérdezte a Fa suttogva.
– Elmegyünk – mondták, szintén suttogva, hogy más ne hallja.
– Miért? – kérdezte a Fa.
– Félünk – mondta a Medve és elbújt egy bodzabokorban.
– Meg hát…– mondta a Patak és beférkőzött a kövek alá.
– És…– tette hozzá a Béka, azzal sutty! be a tócsába a feje búbjáig.
Reggelre elköltöztek a madarak is, nem egy fiókának ez volt az első repülőútja.
Szomorkodott a Fa, magányos volt megint, magányosabb talán, mint Semmi korában.
Magányából azonban sokára vagy nemsokára közeledő hangok zaja fölverte. Emberek jöttek, jődögéltek, beszélgettek, nevetgéltek és valami furcsa tárgy volt a kezükben.
– De jó, hogy jöttök – sóhajtott a Nagy Fa, és sóhajába levele-lombja beleborzongott. – Legalább ti maradjatok.
Először azt hitte, hogy rosszul hall, amikor válasz helyett, amikor köszönés helyett mérges zirr-zurr ütötte meg a fülét. Zirr-zurr – mart a testébe a mérges hang, zirr-zurr, tépte törzsét a hang fogsora, és jajgatott a Fa, és sírt a Fa, hullajtott arany könnyeket, de hiába. Feldarabolták gerendának, házat, kaput építeni, széthasogatták kerítésnek, ácsolni asztalt, széket, ágyat, fölaprították tüzelőfának, létrafoknak, faragni belőle fakardot, fakanalat, fatálat.
Eddig tart a Fa meséje. Hogy a bim-bammal mi lett, nem tudom. Vannak, akik azt állítják, szavahihető emberek, hogy vándorként az úton vagy a tengereken, felhők zajlásában, madarak röptében, csillagok rajzásában olykor-olykor még hallani. Hallani egy reccsenésben, egy nyikorgó székben, halálos ágyban, bölcsőringásban, hallani, de olyannyira messzi, hogy az szinte már elérhetetlenül közel.
2013 augusztus, 3. díj