Minden nap ugyanakkor érkezik.
A pult elé pakolja a csomagjait. Mindene benne van. Egy élet munkája. Az ő életének munkája becsomagolva két zörgős szatyorba.
– Józsi úr! Kérnék tisztelettel egy hosszúlépést!
A csapos undorodva löki elé, majd számolás nélkül csapja be az aprót a kasszába.
Az öreg fájós derékkal, nehézkesen lehajol a csomagjáért, felemeli a poharat is, és elcsoszog a koszlott asztalhoz. Ablak mellé ül, itt legalább lát valamennyit.
Az egyik megviselt szatyrából mappát vesz elő. Kinyitja, és maga elé veszi. Gyöngybetűkkel teleírt lapok sora kerül elő.
– Ma talán készen leszek – motyogja maga elé.
Összekaristolt, félfülű szemüvegét nagy gonddal igazítja az orrára. Reszketeg kézzel nekilát írni.
Reménykedik.
Úgy hiszi, egyszer majd sokan fogják olvasni. Tévedés. A kutyát sem érdekli, mint ahogy őt sem érdekli senki.
A gyerekei köszönik, jól vannak! Barátai már régen nincsenek. Akik voltak, ha egyáltalán eszükbe jut, csak fölényesen legyintenek:
– Az a hülye, megérdemli a sorsát!
Megérdemli!
Megérdemli, hogy egész nap az utcákat rója!
Megérdemli, hogy reggelente szétfagyva, éhesen, egy kukatárolóban ébredjen!
Megérdemli a százasokat, amiket a bevásárlókocsikból piszkál ki!
Megérdemli sorstársai nejlon borából a kortyokat!
De álmokat már nem érdemel.
Lassan betelik az első oldal. Komótosan megfordítja, majd belekortyol az italába.
Újra a papír fölé hajol, és folytatja. Néha megáll, felnéz, elmerül a gondolataiban.
– Mi lehet az unokáival?
Azt mondják, a kicsi jól tanul. A nagyapja eszét örökölte.
„Jaj, csak azt ne!” – zökken vissza a valóságba.
Mintha egy könnycsepp szántaná végig gyűrött arcát.
Igen, ma már kész van a könyve. Leírta az utolsó mondatot is.
Vége!
Gondolkodik, hogy odaírja-e a nevét, de aztán úgy dönt, nem. Csak azoknak szól, akik ráismernek.
Gondosan berakja a mappába a lapokat, és a tetejére ráírja a címet:
Miért?
Hosszasan matat a zsebeiben. Megtalálja félretett kincsét, egy ezerforintost. Erre a napra gyűjtötte össze. Ma ünnepel.
A pulthoz csoszog, leteszi a pénzt.
– Három rumot kérek! – mondja határozottan.
Az asztalához viszi, és egymás után lehajtja azokat.
Hirtelen benépesül a kocsma. Eddigi világának éles sarkai gömbölyűvé lesznek. Gyermekei érkeznek. Körbeülik. Szeretettel néznek rá. Az unokák puszilgatják. Élete szerelme mosolyogva közelít felé. Kitárja karjait. Összeölelkeznek.
– Fater, ébredjen! Záróra! – rázza fel a csapos.
Összeszedi a cuccait, és kidülöngél az ajtón.
Az országút túloldalán egy neonfelirat villódzik: „Éden”.
Lassan elindul a túlpartra. Fájdalmasan vijjog egy kamion dudája.
Gyöngybetűkkel teleírt papírlapok ereszkednek a földre, és végtelen csend telepszik a tájra.
Miért?
2013 augusztus, 1. díj
