406. szám Széppróza

Az Űrlakó

Szerző:

Új óriásplakáttal lett tele a város. Csillagok háttere előtt egy gyönyörű, áramvonalas űrhajó, alatta a nagybetűs szöveg: „Jelentkezz Te is űrhajósnak!” Elolvastam az apróbetűs részt is: „Egyedülálló férfiakat, nőket keresünk űrhajósnak. Jelentkezés az Űrkutatási Központban.”
Mit veszíthetek, gondoltam. Szüleim már meghaltak, feleségemtől évekkel ezelőtt elváltam, gyermekem nincs, legutóbbi barátnőmmel hónapokkal ezelőtt szakítottunk. Ideális jelölt vagyok. Persze nem számítottam rá, hogy fel is vesznek, de elvillamosoztam az Űrkutatási Központhoz.
– Űrhajósnak jelentkeznék. – mondtam a recepciósnak. Meglepetés nélkül válaszolt.
– Harmadik emelet, háromszáznegyvenegyes szoba. Lift jobbra.
Hamar megtaláltam a 341-es szobát. Kopogtatás után beléptem. Jól öltözött, középkorú férfi ült az íróasztalnál.
– Jó napot! – köszöntem. – Űrhajós szeretnék lenni.
– Üdvözlöm! – jött elém széles mosollyal. – Foglaljon helyet! – mondta kézfogás után, egy kényelmes karosszékre mutatva a dohányzóasztal mellett.
– Kávét, üdítőt? – kérdezte, miközben egy dossziét vett fel az íróasztalról.
– Köszönöm, egy kávét kérek.
Telefonon mindkettőnknek kávét rendelt, majd a dossziét maga elé téve leült velem szemben. Nagy halom papírt vett elő, és elkezdtük a kérdezz-felelek játékot. Azt hittem, hamar kiderül az alkalmatlanságom, de nem így történt. A szokásos személyi adatok után (azt hittem, már ekkor végzünk, hiszen nem vagyok éppen fiatalnak mondható) még egy csomó kérdést tett fel. Közben megérkezett a kávé, egy csinos, fiatal nő szervírozta. Így kávét kortyolgatva válaszoltam a kérdésekre, melyek kiterjedtek a személyes kapcsolataimtól, a kedvenc időtöltésemen keresztül a politikai nézeteimig mindenfélére. Még a szexuális beállítottságom és aktivitásom is szóba került.
Majd egy órán keresztül válaszolgattam, mire elfogytak a kérdőívek. Azt hittem, kedvesen elbúcsúzunk egymástól, az úriember közli, hogy majd értesítenek, és ezzel vége is. Nem így történt.
– Tessék, a vonatjegye és a belépője az Orvosi központba – nyújtott át egy borítékot – Holnap délelőtt kell indulnia.
Kézfogás, ismét széles mosoly, és már kint is voltam az irodából. A liftben megnéztem a boríték tartalmát. Vonatjegy, mágneskártya és egy részletes leírás, hogy mikor, hol kell jelentkeznem.
Az egyedüllét előnye, hogy senkinek nem kell magyarázkodni, nem kell búcsúzkodni, így másnap minden gond nélkül ültem vonatra és délután már a kisvárosban lévő Orvosi központban voltam.
Elég sokan, kb. 50-en gyűltünk össze a konferenciateremben. Egy doktornő elmondta, hogy a következő 3 hónap vizsgálatai fogják eldönteni, ki lesz az az egy személy, aki a végén űrhajós lesz. Ez idő alatt a központhoz közeli szállodában fogunk lakni.
Ha előre tudom, mi következik, valószínűleg nagy ívben elkerülöm az Űrkutatási Központot. Napról napra orvosok hada vett minket górcső alá. Mindenféle elképzelhető és elképzelhetetlen mintát vettek a testünk minden részéből. Szurkáltak minket, csöveket dugtak belénk, és gépek sokaságával vizsgáltak. Egy hónap után valószínűleg jobban ismerték testünk minden porcikáját, mint mi magunk. Pár társamtól búcsút vettek, de nem annyitól, mint számítottam. Legnagyobb csodálkozásomra én is maradtam.
A következő két hónap talán még rosszabb volt, mint az első. A pszichológusok következtek. Elképzelni sem tudtam annyi tesztet, amennyit kitöltettek, elvégeztettek velünk. És most már gyorsabban fogyott a csapat. Furcsa volt, hogy ennyivel nagyobb hangsúlyt kap a pszichológiai alkalmasság, mint a fizikai. De hát ők a szakemberek, ők tudják, mire kell figyelniük.
Végül – legnagyobb meglepetésemre – egyedül maradtam a harmadik hónap végére.
– Gratulálok! – mondta az intézet igazgatója. – Ön űrhajós lett. Most fél év szabadságra megy, töltse kellemesen ezt az időt. Utána találkozunk az Űrkikötőben.
Ezzel ő is átadott egy borítékot és utamra bocsátott.
A borítékban útlevél, bankkártya és egy levél volt, melyben tudomásomra hozták, hogy a következő fél évben azt csinálok amit akarok, oda megyek, ahova kedvem tartja, minden költségemet fedeznek a bankkártyán keresztül.
Mit mondjak, kihasználtam a lehetőséget. Elutaztam minden olyan helyre, ahova szerettem volna, de eddig esélyem sem volt rá. Raftingoltam a Colorado folyón, hegyet másztam a Fujiyamán, búvárkodtam a Nagy Korallzátonynál, csak, hogy néhányat említsek. Sajnos nagyon hamar eltelt a fél év.
A megadott napon az Űrkikötőben voltam. Nagyon kedvesen fogadtak, elmondták, hogy másnap indulok egy siklóval az Űrdokkhoz, ahol vár az újonnan épített, szupermodern, Freedom nevű hajóm. Azt is elmondták, hogy a földi start előtt elaltatnak, már a Freedomon fogok felébredni. Jó pihenést kívántak az utolsó Földön töltött éjszakámra.
Sajnáltam, hogy az űrrepülőgépen aludni fogok, de vigasztalt a tudat, hogy utána rengeteg nagyszerű élményben lesz részem. Másnap reggel felöltöztettek egy jelzés nélküli fehér kezeslábasba, majd az orvosi részlegben kaptam egy injekciót és elaludtam. Az utolsó gondolatom az volt, hogy a csillagok közé indulok.

Felébredtem. Teljes sötétség vesz körül. Néhány pillanatig azt sem tudom, hol vagyok. A Freedom! Már az űrhajón vagyok. Megpróbálom kinyitni a szemem, de nem sikerül. Furcsa, a testemet sem érzem. Talán a súlytalanság miatt? Próbálom mozdítani kezem, lábam, de minta nem is lennének. Mi történt? Megint megpróbálok látni valamit, és most sikerrel járok. De fogalmam sincs, mit látok. Minden homályos és zavaros. Aztán lassan, ahogy erőltetem a szemem, kezd kitisztulni minden. De ez most még furcsább. Igen, az űrhajóban vagyok, de az egész űrhajót látom egyszerre. Az összes szervizfolyosót, a szondák raktárát és kilövőpadjait, az üres vezérlőt, a hajtóműtermet, sőt, kívülről is látom az űrhajót és az azt körülvevő űrdokk rácsszerkezetét. Mi van velem? Lassan rájövök, hogy bizonyos dolgokat előtérbe tudok hozni, miközben azért látok mindent továbbra is. Csak koncentrálnom kell egy kicsit.
Na lássuk csak. Módszeresen végigveszem az űrhajót. A hajtóműteremnél rájövök, hogy nemcsak látom, érzem is. Érzem az alapjáraton működő reaktorok erejét, tudom a hőmérsékletüket, tudom minden jellemzőjüket. Rájövök, ha akarom, növelni tudom, a teljesítményt, nyithatom, zárhatom a plazmafúvókákat. Bármit megtehetek. Vissza a vezérlőhöz! Igen, itt vannak a csillagtérképek, útvonaltervek, minden. Akár el is indulhatnék. Az űrdokkal összekötő kábeleket bármikor leoldhatom.
De még mindig nem tudom, mi történt velem.
Az űrdokk! A kábeleken keresztül hozzáférek a számítógépek adataihoz. Villámgyorsan átnézem az adatállományokat. És megvan! A műtéti leírás, az agy beépítése az Freedom vezérlőrendszerébe, az életben tartás módszere… minden itt van… Szóval nem én kellettem, csak az agyam. Rendben, lássuk, mit kezdtek az agyammal!
Újra ellenőrzöm az űrhajót. Minden rendben. Blokkolom az űrdokk számítógépeit, majd villámgyorsan leoldom a kábeleket, amik az űrdokkhoz kötnek. A manőverező rakétákkal kisiklok a dokkból, majd amikor kellő távolságra érek, beindítom a fő hajtóművet.
Űrhajós lettem!
Sőt, Űrlakó!

Az Űrkutatási Központban nagy volt a kapkodás, fejetlenség. Az Igazgató irodájában folyamatosan ülésezett a válságstáb.
– Nem érjük el rádión, nem válaszol – mondta épp egy férfi.
– Hogy történhetett ez? – kérdezte az Igazgató.
– Mi sem tudjuk pontosan. – válaszolt az orvoscsoport vezetője. – De valószínűleg alábecsültük az emberi agy alkalmazkodó és tanulási képességét. Az adatok alapján már másodpercekkel a felébresztése után kezdte megtanulni a Freedom kezelését.
– Hogyan hozhatjuk vissza?
– Valószínűleg sehogy… Nemsokára elhalad a Jupiter mellett. Utána akár teljes sebességre is gyorsíthat. Határozott egyéniséget akartak, megkapták.
Ekkor egy technikus rontott be az irodába.
– Válaszolt! – lobogtatta meg a kezében tartott papírlapot.
– Mutassa! – kapta ki a kezéből az Igazgató.
Gyorsan átfutotta az írást, majd visszaroskadt karosszékébe. A papírlapot az asztalra ejtet-te, így a többiek is elolvashatták.
„Bocsánat, megfeledkeztem a rádióról. Ne is kérjék, nem megyek vissza. Még nem. Átvertek, de nem bánom, sőt megköszönöm. A világ legnagyobb szabadságát adták nekem. Tudom, az első utat a Tau Cetire tervezték. Most oda megyek. Majd szólok, ha találok valami érdekeset. Viszlát. Az Űrlakó.”

(2009 december, első díj)

Kapcsolódó írások