Az önkéntes munka „kikapcsolódás, hobbi, erőt, energiát ad”, az önkéntesség „belső békét ad” – mondják a Menhely Alapítványnál dolgozó önkéntesek, akik szabadidejük egy részét arra fordítják, hogy szerencsétlenebb embertársaikon segítsenek.
De vajon mi motiválja őket? Az alábbiakban az Alapítványnál dolgozó két önkéntes érzéseit, tapasztalatait ismerhetjük meg.
– Jó érzés olyanoknak adni, akiknek szüksége van rá. Mindegy, hogy kiknek-miknek, egyszerűen csak jó adni – mondja Kovács Judit, aki a Kürt utcai nappali melegedőben működő délutáni ételosztásban segít.
– Mi a véleményed a hajléktalanokról?
– Én borzasztóan együtt érzek velük. Szívem szerint mindenkit egyenként megölelnék. Nagyon sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kerültek. Szeretnék rajtuk valahogy segíteni, de a lehetőségek nagyon behatároltak. Most csak így tudok, hogy kenem a kenyeret, szétosztom, egy pár jó szót szólok.
– Mit jelent neked ez az önkéntes munka?
– Nagyon nehéz ezt szavakba foglalni. Ad egy belső békét, az adás örömét, a tudatot, hogy az én erőmet, energiámat adhatom másoknak, akiknek szüksége van rá. Ezek érzések és nagyon jók. A civil életben mérnök vagyok, ami szintén nagyon szép, de úgy érzem, hogy a kiteljesedésem így valósul meg igazán.
– Hetente hányszor vagy itt?
– Sajnos csak egyszer. Telítve van a zsíros kenyér osztály. Még egy napot tudnék vállalni. Messziről, Gödöllőről járok, nekem is van három gyermekem, de a plusz egy nap még beleférne. Amikor itt vagyok, megnyugszom és az egész hetet békében, derűsen tudom végigcsinálni. Mindig feltöltődve, örömmel megyek el. Amikor bejönnek az emberek az ételért, megmagyarázhatatlan boldogság fog el. Olyan jó, hogy a munkám eredményeként pár ember jóllakik. Kapnak valamit, amitől ők is jobban érzik magukat. Látszik az öröm, a mosoly a szemükön. Ha van rá lehetőség és nyitottak, szoktam velük beszélgetni. Sokszor panaszkodnak, hogy elküldik őket önkormányzatoktól, hivatalos helyekről. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy miért nem vagyunk olyan sokan, hogy elmenjünk velük, és azt mondjuk, annak a hivatali embernek, hogy semmi joga elzavarni, elküldeni őket, csak azért mert hajléktalanok.
– Ha kiderül valakiről, hogy a saját hibájából került ilyen helyzetbe, akkor is ilyen toleráns vagy?
– Nem lehet különbséget tenni, akármilyen okból lett hajléktalan. Ha a saját lustaságából, vagy egy családi tragédia, egy válás miatt csúszott le, igazából az ok számomra lényegtelen. Egy a lényeg, hogy ez az ember segítségre szorul. Én ugyanúgy kezelem ezt is meg azt is. A céltalanságot látom a legfőbb problémának. Úgy látom, hogy a legtöbb embernek nincs célja. Már csak legyintenek, hogy úgy sem érdemes. Ha van cél, energiát kapsz a megvalósításhoz. Sajnos egy idő után elfogy az energiájuk, hogy küzdjenek. A sok elutasítás, negatív élmény, felemészti minden energiájukat. Ha azt látom, hogy részegen, vagy félkómás állapotban tántorognak be, mélységes sajnálatot érzek, nem haragot, csak sajnálom őket. Miért nincs, aki megfogja a kezüket?
– Meddig szeretnéd ezt csinálni?
– Ameddig szükség van rám. Sőt úgy érzem, hogy többre volnék képes. Ez a zsíros kenyér szép és nemes dolog, de én sokkal többet is tudnék adni. Szeretnék valami személyre szólóbbat adni, közelebb kerülni az utcán élő emberekhez. Sokszor arra gondolok, hogy nem vagyok-e egy kicsit pályát tévesztett. Az amit jelenleg csinálok, az szép dolog, de ha már fiatalon ebbe szakmába kerültem volna, sokkal jobban ki tudtam volna telesedni. Azt hiszem, hogy sokan vagyunk ilyenek. Mindenkiben megvan a segítőszándék, rengeteg energia, de korlátozottak a lehetőségek. Lehet, hogy még rá kéne szervezni a háttérből, hogy ezeket, a pangó energiákat ki lehessen használni. Érzem magamról, hogy több van bennem. Nagyon sok az energia, a segítő szándék, csak ezeket valahogy még jobban kéne koncentrálni, összefogni, mert csak lógunk a levegőben.
(Ezt az interjút sokszor végighallgattam, és szinte szó szerint leírtam. Ennyi lelkesedéssel, együttérzéssel közel 6 éves hajléktalanságom alatt még nem találkoztam. Az ilyen embereken mindig elcsodálkozom. Ez az őszinte, a naivság határát súroló együttérzés meghat. Vajon sokan vannak ilyenek? Merre találhatóak?)
2008. januárjában kerültem a Krízisautóra – mondja Balla Edit, a BMSZKI szociális munkása, a Kocsis utcai átmeneti szálló vezetője, aki kéthetente éjjel önkéntesként járja Budapest utcáit a Krízisautóval.
– Mit jelent számodra önkéntesnek lenni?
– Szállóvezetőként az ügyfelek problémáit a kollégákon keresztül látom. Amikor beülök a Krízisautóba, teljesen más légkör vesz körül. A napi munka után ez felüdülés. Először is más közeg az utca, ott személyesen találkozom olyan ügyfelekkel, akikkel a Kocsis utcában nem, mert ott az ügyfeleknek egész más problémáik vannak, mint az utcán élőknek. Másrészt a Krízisautón nem Balla Edit vagyok az intézményvezető, hanem Balla Edit az önkéntes.
– Mi volt a feladatod??
– A téli időszakban minden második héten, kedden mentem. Az autóban egy szociálismunkás és a gépkocsivezető ül rajtam kívül. Hármunk között kialakult egyfajta együttműködés, voltak olyan feladatok, amelyeket én végeztem. Pl. a teaosztás, illetve az adminisztráció bizonyos részét én vezettem. Amikor kimentünk egy esethez, már alapból úgy mozdultam, hogy mi az én dolgom. Vannak olyan emberek, akikhez a krízis autó rendszeresen kijár. Ezeket az eseteket a team átbeszéli, és a következő ügyeletes nyomon követi. Ha a diszpécser szól, hogy bejelentés érkezett, akkor felfüggesztjük a napi látogatást, mert első a bejelentés. Megkeressük az illetőt, és ott rögtön el kell dönteni, hogy mi legyen vele. Meg kell vizsgálni az egészségi állapotát, ehhez a tapasztaltabb szociális munkások már jól értenek, és eldöntjük, hogy bevisszük-e az orvosi ügyeletre, ha nincs szüksége orvosra, akkor éjjeli menedékre, ha egyikre sincs szüksége, vagy nem akarja teát adunk, takarót, meleg ruhát. Azonnali döntést kell hozni, attól függően, hogy milyen helyzetben van az ember. A Krízisautóval krízishelyzetekben lévő embereken segítünk, és itt rendkívül fontos, hogy azonnal hozzunk jó döntéseket, hisz nem egyszer az utcán élők élete forog kockán.
– Ha az utcán látsz egy nagyon rossz állapotban lévő embert, mit érzel?
– Azt, hogy ott van egy ember, aki segítségre szorul és én azért mentem, hogy segítsek. Mindig nagyon szoktam figyelni, hogy mit kérdeznek tőle, le szoktam játszani magamban a megoldást. Ha nem az, amire én gondoltam, megkérdezem, hogy miért nem.
– Hogy fér bele az idődbe?
– Éjjeli műszakot szoktam vállalni, amikor amúgy sem lennék a szállón. Azon kívül kéthetenként van, így nem megterhelő. Ez a munka nekem kikapcsolódás, hobbi, erőt, energiát ad a következő időhöz. Én az önkénteskedést mindenkinek tudom ajánlani.