A langyos vízben, mint amilyen ez a kor, nem születnek, vagy legalábbis a tömeg számára a homályban maradnak a nagy művek. A jólét nem talaja az alkotásnak, ahogyan a nyomor sem képes alkotásokat szülni. Kell egy megnyugvás. Csakis a szélsőséges hiány és a szélsőséges elteltség között születik meg minden mű. A hiány nem feltétlenül fiziológiai. Lehet ugyanúgy lelki, szellemi hiány. Amiképpen az elteltség is lehet lelki és szellemi. Korunk művelt emberének kulturális kreténsége közhelyszámba megy. Gyanakodva kell tehát figyelni mindent, és mindenkit, ami, és aki divatos.
– Hogy érzi magát ma Magyarországon Parti Nagy Lajos?
– Közérzetileg rosszul. A társadalmi szolidaritás teljes hiányát látom, a demokratikus politikai osztály meglehetős korrumpálódását és elhülyülését, ezzel karöltve a veszélyt, hogy egy rasszista, kirekesztő szélsőséges politikai alakulat sikeresen meghekkelheti a demokráciát, bejuthat a demokratikus magyar parlamentbe. Amikor cigányokat vernek és gyilkolnak, amikor Európa közepén nyíltan és teli szájjal zsidóznak, akkor az ember nem tudja magát jól érezni. Ami a magánérzetemet illeti, ugyan előbbi meghatározza, de szeretem, amit csinálok, van dolgom, az a dolgom, ami a munkám, és munkám van bőven.
– Mondana valamit a családjáról és a neveltetéséről?
– Apám katonatiszt volt, régen meghalt, édesanyám könyvelő. Gyerekkoromban sok városban laktam, Kaposváron, Székesfehérváron, Pécsett, és lassan 25 éve Budapesten.
– Voltak a családjának egzisztenciális gondjai?
– Nem voltunk szegények, gazdagok se, mindig be kellett osztani a pénzt. Volt lakásunk, és nem nélkülöztünk. Ez nem kevés egyébként. Tipikus kispolgári család volt a miénk.
– Az iskolában kilógott-e valamilyen szempontból a sorból a társai közül?
– Nem. Jól tanultam, de ezen kívül semmi különös.
– Volt-e valami fontos momentum az életében, amely elindította a költészeti pályán?
– Nincs egy momentum, legföljebb momentumok sora. Én már gyerekkoromban elkezdtem verseket írni. Nyilván, azért, hogy dicsérjenek – jé, ez a gyerek milyen ügyes! Minden gyerek ügyes. Az egyik táncol, a másik verset ír, a harmadik fest, és ha a környezete nem torkolja le, akkor csinálja tovább, hisz öröme telik benne, mert öröme telik benne a környezetének. Én is verseket szavaltam, színjátszottam, rajzoltam, festettem, forogtam a saját kreativitásom körül. Sokáig képzőművész szerettem volna lenni, mégis az írás maradt meg, persze nem egyik pillanatról a másikra lesz író lesz az ember. Tizenhat éves koromban jelentek meg az első verseim irodalmi folyóiratban, azóta, lassan negyven éve publikálok.
– Magyar költőnek vallja magát, vagy költőnek?
– Persze, hogy magyar költőnek, hisz az anyagom az anyanyelvem. Ostobaság volna, ha némelyek sunyi és otromba magyarkodása miatt nem tekinteném magam magyar költőnek. Attól még csodálatos nyelv az anyanyelvünk, hogy használói némely csoportjához annyi a közöm, hogy tetszik, nem tetszik honfitársak vagyunk
– Érte már önt megkülönböztetés bármikor is valamilyen okból?
– Éles, csonttörő, megalázó megkülönböztetés se a származásom, se a társadalmi helyzetem, se a nézeteim miatt nem ért. Persze érzékenységtől függően, az ember rengetegszer és rengeteg helyzetben érzi magát megkülönböztetve, de ez nem ugyanaz, mint a valódi kirekesztés
– Voltak-e az ön életében válságok, törések? Magánéleti, és alkotói válságra gondolok.
– Hogyne. Sok konfliktus adódik az életben, és nehéz élni. Kis túlzással azt is mondhatnám, az író egyfolytában válságban van, tán épp ez pörgeti az írás motorjait. A válság tehát normális, igazán szélsőséges helyetekben viszont nagyon nehéz lehet alkotni. Én ha kerültem is, tartósan ilyen helyzetben nem voltam. Se szélsőséges rossz létről, se szélsőséges jó-létről nem tudok beszámolni önnek. Nem panaszkodnom, mert megélek a munkámból, az írásból, remélem fel tudom belőle nevelni a gyerekeimet.
– Ön szerint mit jelent költőnek lenni? Mi ma Magyarországon a költészet?
– Olyasmi, mint Európában vagy a világban bárhol. A művészetek tán legelitebb, legvarázslatosabb neme. Meglehetősen furcsa, kissé képtelen foglalatosság a 21. század elején az, hogy emberek kis csoportja különféle homályos tartalmakat, nehezen értelmezhető szerkezetekbe, képekbe olykor több ezer, vagy több száz éves formákba igyekszik gyömöszölni. A költészetnek nagyon kicsi a közönsége, de úgy gondolom, hogy az egy értő, és jó közönség. Szerintem a költészetnek soha nem volt nagy tömegbázisa. A verses formának, a rímben-ritmusban való fogalmazásnak igen, de ez nem feltétlenül költészet, illetve szó-művészet.
– Mi a költészet? Különböző szóképek alkotása, vagy nyakatekert szóösszetételek kifundálása, a valóság lírai vagy ellenkezőleg, naturális megjelenítése?
– Sűrítmény. A nyelvben megképződő valóságé. Nem naturális megjelenítés. Művészet, s mint ilyen, bizony luxus. Viszont e nélkül a luxus nélkül sokkal rosszabb minőségben élt volna és élne az emberiség.
– Az esztétika ön szerint fontos? Vagy inkább a radikalizmus, ahogy ön szokta gyakorolni?
– Én nem gondolom magam radikálisnak azért, mert a nyelvet olykor szokatlanul használom. Minden valamirevaló író szokatlan. Remélem, hogy mindez, az esztétikumon belül van, hiszen műalkotásokról beszélünk.
– Ön szerint a mai emberek elfordultak a költészettől?
– Nem fordultak el. Csak verset olvasni elég nehéz szellemi tevékenység. Húsz-harminc-ötven évvel ezelőtt se olvastak költészetet a tömegek A Nyugatnak a példányszáma, jobb időkben, nyolcszáz vagy ezer.
– Ön szerint mi a költészet feladata, Van-e egyáltalán? Ha nincs, miért nincs?
– Ha társadalmi feladatra gondol, azt tudom mondani, a feladata, mint a művészeteknek általában, hogy diagnózist mutasson arról a korról, arról a társadalomról, amelyben megszületett. A költészet a maga bonyolult és áttételes módján élni segít. Segít annak, aki képes olvasni, de terápiát, receptet, megoldási képletet nem ad. Ha van feladat, akkor olyasmi, hogy az írásművészek a maguk lehetőségein belül a leghitelesebben és művészi értelemben a legpontosabban alkossanak. E tájon, történelmi, kulturális és politikai okokból betokosodott egy szép félreértés az irodalom feladatáról, hogy tudniillik a költőnek folyton képviselnie kell, szót kell emelnie ügyekért, melyekért rajta kívül más nem emel szót. Ez a muszáj-Herkulesség egy demokráciahiányos társadalomban, ahol nem léteztek a demokrácia intézményei, érthető volt, a költőknek kellett tűzbe menni olyasmikért, amikért manapság, normális esetben, az ombudsmanoknak kell szót emelniük. Akármilyen rosszul is működik ez a társadalom, a demokratikus intézmények megvannak, a népképviselet politikai módját a költészetnek nem kell fölvállalni. Felvállalhatja, de nem szükségszerű, hogy ebben találja meg a feladatát vagy célját. Kassák Lajos mondta valahol, hogy a művészetnek oka van és nem célja. Igaza van.
– Mi a véleménye arról, hogy a költészet feladta képviseleti – a népért szóló képviseleti funkcióját?
– Ebben a kontextusban nincsen olyan, hogy „költészet”. Konkrét költők vannak, és főleg konkrét olvasók, akik a sokfajta, és különféle funkciókban gondolkodó költők, csoportok közül választanak – ezt szeretik, azt nem. Nem gondolom, hogy föladta volna a népképviseletet – ami ugye sose tartozott a lényegéhez –, inkább átadta, átengedte olyan fórumoknak, amelyek jobban tudják azt képviselni. Politikai és társadalmi fórumokra gondolok, még akkor is, ha azok nem a legjobban működnek.
– Akkor ezek után megkérdezném, mi a véleménye a fentiek értelmében arról a kialakult posztmodern kánonról, amelybe nem fér már bele József Attila, Nagy László, Juhász Ferenc sem, Petri György trónját már döntögetik…
– Ki döntögeti Petri György trónját? És mi az a posztmodern kánon? Pontosan a posztmodern az, a multikulturális társadalom az, amelyben nincs egy kánon, hanem bizonyos kisebb vagy nagyobb mértékben véleményformáló kánonok vannak. Az, hogy a „posztmodern kánon”-ba „nem fér bele” József Attila, nem azt jelenti, hogy József Attila ne lenne egyedülállóan nagy költő. Ha komolyan veszem ezt a dolgot: József Attila életműve a 20. század első harmadából miért is volna posztmodern? Említette Juhászt, Nagy Lászlót. Ma valóban kevésbé vannak „divatban”, de egyáltalán nem biztos, hogy valamikor nem jön egy olyan nemzedék, amely épp az ő nagyszerű művükön keresztül nyúl vissza a magyar líra „küldetéses” hagyományához. Nagy költők, de hozzám, íróhoz (és olvasóhoz) az egy szál urbánus ürgét, önmagát képviselő Petri György költészete közelebb áll. A szabad és kreatív közönség tud a kánonokról, de helyükön kezeli őket, és nem kánonok szerint olvas. Aki kánonok szerint olvas, az nem szereti és élvezi az irodalmat, hanem felhasználja a saját ilyen-olyan igazodásaihoz, ez nem baj, csak nem kell róla elfelejtkezni. Persze nagy az írástudók felelőssége, hogy az ízlésüket, kisebb vagy nagyobb hatalmi helyzetükből kifolyólag, ne tukmálják rá senkire, ne viselkedjenek úgy, mintha ők képviselnék egyedül a művészetet szemben mindenki mással. Aki a véleményét nagyon vehemensen képviseli, észre sem veszi, hogy minden más véleményt lesöpör az asztalról. Az irodalom nem más, mint ajánlat, persze némi bátorság kell a választáshoz.
– Ha a tömegkultúra tulajdonképpen divat, akkor érdemes-e kiszolgálni ezt a divatot?
– Az írásos szórakoztatóipar, a lektűr-ipar érintkezik a művészettel, mégis, nem árt a kettőt szétválasztani. A tömegkultúra ennél több és nagyon sokrétegű, ahogy az ellen-fogalom, a nagyon homályos elit-kultúra is. Olykor előfordul, hogy egy műről nem lehet és nem is kell eldönteni, hová tartozik. A magam részéről aligha fogok lektűröket írni, szórakoztató regényeket vagy akár verseket termelni. Egyszerűen más az alkatom. Az utam, ha úgy tetszik
– Az ön műveire nemigen jellemző a szociális érzékenység.
– Mire gondol konkrétan?
– A lelki, szellemi, anyagi elnyomorodásra gondolok. Mintha tüntetően visszavonult volna ettől.
– Mihez képest, illetve mikortól? De nem magyarázkodom, Ön úgy érzi, hogy tüntetően visszavonultam, én ezt nem érzem, azt sem, hogy kevésbé érdekelne, mi történik körülöttem. Az tény, hogy nem gondolom, hogy éjjel-nappal meg kéne szólalnom, publicisztikát kéne írnom. De ezt régebben se gondoltam
– Mennyire elégedett az életével?
– Elégedett vagyok, mert azt csinálom, amit szeretek csinálni, és van akkora szerencsém, hogy amit szívesen csinálok, abból megélek. Mindig van annyi sikerélményem, amennyire szükségem van. Nincs főnököm, nem vagyok kiszolgáltatva senkinek. Szabad vagyok, ennél többet nem nagyon kívánhat magának az ember.
Az interjú az NCA támogatásával készült
