1.
Lekapcs a villanyt s fehér
ernyője csillog egy percet
mielőtt szétfoszlik mint
fénytabletta egy pohárnyi
sötétben Majd fel
a feketés égbe a falak
Csitulnak a szerelem mozdulatai
Halkul a ziháló sóhaj-jajongás édes
mézillata s alszunk csendben bár
legtitkosabb gondolataink összefutnak
mint mikor két szín – kék és
rézvörös – találkozik s egymásba
olvad ahogy egy nebuló festményének
még nedves papírjában
forrnak össze a felek
Sötét és csend De a város közelebb bújt
ez éjen át Elfojtott ablakokkal
közelebb léptek a házak
Egymáshoz közel tömegben
állva kifejezéstelen arccal
várják hogy felkeljen
a kékes-bíboros
örömmel telt hold
Libegnek az utcákon a
lámpafények – mind
megannyi kobold
2.
az esőben egy fa sétál gyalogol
elrohan mellettünk az özönlő
szürkék közt – küldetése van:
életet gyűjt ki a zuhanó
vízből mint kolibrik a
gyümölcsből s mikor eláll
az eső megáll a fa s csak áll
csendesen nyugodtan a tiszta
éjszakákon várva
akárcsak mi a pillanatra
mikor hópehelyvirágok
bomlanak ki az űrben
áll s kérge alatta az erek az
erő és a lét kever-kavar
lelkek és szók lassabban
mégis mélyen a testek
cseppről cseppre kezd s már
zuhog is az eső a kertben
s aláfestő zene gyanánt a
fák léptei összeforr szájunk
s a csók benne egybeszűrten
2012 április, első díj
