Tévedés

Charlie, ahogy ott csimpaszkodott a meteorológiai állomás központi
rádióantennájának a tetején a dühöngő sarki hóviharban, úgy tetszett,
mint egy nagy szőrös bundakesztyű, melyet valaki véletlenül ott
felejtett a végtelen hómező egyik póznáján. Éppen az energia ellátásáért
felelős fémszekrény ajtaját próbálta visszaerőszakolni a helyére,
amikor hirtelen megreccsent a bélelt medveszőr usánkájának hangszórója.
– Hé, Charlie, azonnal gyere le! – hallotta Leonovot, hamisítatlan tört
angolsággal, és egy jó adag orosz akcentussal fűszerezve. Majd némi kis
szünet után így folytatta: – Gyere le azonnal, te jenki fenegyerek, mert 98-as kódot kaptunk!
– Mi van? Mi a francos nyavalyáról beszélsz itt nekem? – értetlenkedett még mindig nekifeszülve a bádogajtónak. –
Már egy pillanatig sem tudsz meglenni nélkülem? – bosszankodott. Végre
valahára sikerült eközben a helyére passzítania az ajtót, és egyre
lejjebb küzdötte magát az antennatorony imbolygó tetejéről. – Mit fogtál? Mit kaptunk? Ismételd meg!
– 98-as kódot! Gyere le, barátom, azonnal!
– Mindjárt! – dünnyögte
miközben a hóval borított és jéggé fagyott talajra tette a lábát. Már
indult is volna az állomás felé, mikor hirtelen deréktájon valami nagyot
rántott rajta, és ettől elterült a földön. A biztonsági hevedere volt,
amit elfelejtett kikapcsolni, mihelyt a biztonságosnak aligha nevezhető
jégrétegre tette a lábát. – Hogy, az a…! –
káromkodott egy nagyot, és cibálva-tépve a karabinert, mondhatni,
szinte letépte magát a biztosítókötél végéről. Nagy lépésekben
nekiindult ismét, sziszegve–fújtatva az állomás bejárata felé.
Elképzelni sem tudta, hogy mit akarhatnak tőle és a szeszkazán társától a
titkosított csatornán, ráadásul a 98-as kód alatt.
– Ha, Leó, te szórakozol
velem, én istenemre kettéhasítalak – mondta, de válasz gyanánt csak a
statikus zörej hallatszott a rádiójában. Így törtetett előre a néhol
két-három méteresre nőtt hófalak övezte sikátorban, amit nemrég vágtak
ki maguknak ismét ahhoz, hogy meg tudják közelíteni az állomás többi
modulját, és annak rádióantennáit.
Odaért az ajtóhoz, és nagy nehézségek és némi küzdelem után végül is
sikerült belöknie azt, így vele együtt a kinti nem túl barátságos világ
egy része is bebocsátást nyert a túlfűtött helyiségbe. Odabent a kinti
szél szanaszét hordva fagyos hamvait, mint megannyi hófehér, haldokló
pillangó, még élt egy picit, majd vízcseppekké alakult. Topogott egy
helyben egy darabig, majd levetve az overallt, megindult a Leonov által
birtokolt rádiósszoba felé. Belépve pont az a látvány fogadta, amit
várt. Egy nagydarab szakállas orosz, vodkától bűzlő helyiségben, egy
nagy adag papírszeméthalom közepén ült.
– Á! Foglalj helyet, barátom! – biccentett a fejével az egyik előtte lévő szék felé.
– És most mondd, kedves
Ílijivicsem, mi a fészkes fene ilyen sürgős számodra, ami miatt ide
rángattál, és nem tűrhet halasztást, négy egész nyugalmas munkahónap
után?
– Á! Dá. Dá. Ne légy
már ilyen ingerült, cowboy. Én sem örülök a kényszerű együttlétünknek
itt az isten háta mögött, de mégsem vagyok barátságtalan veled szemben.
De, hogy lásd, hogy milyen nagylelkű vagyok, beavatlak az emberiség
történelmének legnagyobb titkába. – azzal
töltött a fémasztalon lévő kétdecis vizespohárba vodkát, és az egyiket
átadta a szemüveges amerikainak. Miután minden lelkiismeret-furdalás
nélkül kiürítette – a ma már szemmel is jól láthatóan a sokadik – pohár tartalmát, sokatmondóan Charlie–ra emelte a tekintetét és belekezdett:
– Mint már említettem neked,
kedves barátom, üzenetünk jött. Egy idegen világ űrhajója fog landolni
innen tőlünk mintegy tíz kilométerre északkeletre, nem egészen két óra
múlva. Minket ért a megtiszteltetés, hogy fogadjuk őket itt a nagy bálsój
semmiben. Úgy vélem, illene pontosnak lennünk, ha ez neked bár lehet,
nehezedre esik néha egy kissé. Hogy miért éppen mi? Kérdezed? – olvasta le a meghökkent kutató ábrázatáról a kérdést. – A válasz igen egyszerű! Amíg az ármijá speciáliszt erői meg nem érkeznek, nekünk kell biztosítani az irdatlan nagy bálsój á nagy semmit. Van rá, mint már mondtam, nem egészen két závógyijá á óránk. Indulással és az úttal együtt épp elég lesz. – azzal nagyot húzott a kezében lévő üvegből. – Kérdés?
– Mondd, Iván Ivanovics. Mennyit ittál már ma?
– Ó, én igen kicsinykét. Nem úgy, mint a vonal másik végén lévő barátaid. – bökött
a faxmodem felé, melyből majd egyméteres papírív lógott le a földig,
telis-tele írva információkkal, koordinátákkal, utasítások tömkelegével.
– Egyenesen a Pentagonból küldték. – vetette még oda mintegy mellékesen.
Az amerikai kutató borostás képére kiült a döbbenet, ahogy a szoba
sarkába nézett és meglátta az irdatlan papírfecnit. Letette a poharát,
és kezébe véve elkezdte olvasni az irathalmot. Amikor végzett, Leonovra
nézett, és csak ennyit mondott:
– Tölts, Leó, még egy pohárral! Egy baromian nagy pohárral!

Negyvenöt perc múlva, dacolva a kinti mínusz 35-40 Celsius fokos
hideggel, felpakolták mindazt a szükséges felszerelést, amire csak
szükségük lehet. Amíg Leonov pakolt, addig Charllie az orosz gyártmányú,
sarki körülményekhez gyártott és a szovjet csúcstechnikát képviselő ZIL
motorral hajtott lánctalpast helyezte üzembe. Igénybe vett hozzá
néminemű segítséget is egy félbevágott olajoshordó személyében. A
motorblokk alá tüzet rakott, így segítve elő annak felmelegítését az
indításához nélkülözhetetlen hőfokra.
– Mindent felpakoltál, amit megbeszéltünk? – kérdezte az amerikai.
– Dá. Dá. Sőt még annál is többet. – harsogta túl Leonov a kialakult hóvihar okozta hangzavart.
– Ajánlom is! Ha valami hiányzik, azt csúnyán megbánhatjuk.
– Miért? Talán száműznek bennünket Szibériába? – viccelődött az orosz, azzal megindult a monstrum felé.
– Látom, megint a humorodnál vagy, taváris. Kurva vicces vagy. – mormogta
Charlie, azzal ő is bemászott a gép utasterébe. Leonov felbőgette az
iszonyatos gépmonstrum motorját, majd jókora gázfröccs után sebességbe
helyezte és gázt adott. A lánctalpak óriási csikorgások közepette
megmozdultak és nekilódították a közel harminc tonnás járművet.
Átlag 10 kilométer per órás sebességgel haladtak az úti céljukként
kijelölt terület felé, még csak egy pillanatra sem megakadva a
pengeéles, néhol a tizenöt méter magasságot is meghaladó jégfalak
között, míg ki nem értek a nyílt terepre.
– Rohamosan romlanak a látási viszonyok, cowboy. Próbálj meg rágyijá kapcsolatba lépni a francos központtal.
Charlie a digitális jeladó rádiómikrofonjáért nyúlt, és némi hangolás után beleszólt:
– Itt, MV-9438-as
jelentkezik. Hívja Zérót! Vétel. Itt, MV-9438-as jelentkezik. Hívja
Zérót! Zéró jelentkezz! Vétel. – Kis szünet után egy tipikusan hivatalos
hang szólalt meg a rádió hangszórójából.
– Itt Zéró. Hallak MV. Vétel…
– Helyzetünk… Észak-északkelet.
– Nyugtáztam. Vétel…
– A fennálló időjárási körülmények miatt lehet, hogy kicsit késünk a randiról. Vétel…
– Értem MV. Mégis mennyit? Vétel…
– Úgy számítjuk öt, legfeljebb tíz percet. Vétel…
– Értettem MV. A Hivatottak
érkezéséig maradjanak az érkezési ponton. Maguk után kb. negyven perccel
érnek oda, és átveszik az ügy irányítását. Vétel…
– Mi a biztosíték Zéró, hogy a látogatók békés céllal jönnek? Vétel…
– A létrejött kapcsolat
révén előrebocsátották, hogy információs hírt hoznak civilizációnk
őstörténetéről. Tudnak Atlantiszról, Mu-birodalmáról és a piramisok
technikai alkalmazhatóságáról. Legyenek előzékenyek és ta… pi… tosak! V…
tel…
– Zéró. Rohamosan romlanak a
légköri viszonyok, és hamarosan leszáll az éj. A külső hőmérséklet,
mínusz 45 Celsius fok alá süllyedt. Vétel…
– Ve… en! M… ge…
– Vétel. Zéró nem értem. Ismételje meg…! –
de válasz gyanánt már csak a statikus zörejt lehetett hallani. Az
összeköttetés megszakadt. Charlie próbálkozott még egy darabig
kapcsolatba lépni a központtal, de minden igyekezete ellenére sem
sikerült neki ez a manőver.
– Ne aggódj barátom. –
vigasztalta az orosz kissé túlkiabálva az acélszörnyeteg belső
morajlását. – Nem hiszem, hogy mellé tudnánk nézni egy ekkora massinyiának.
– De mire odaérünk, már sík sötét lesz! – aggódott az amerikai.
– Dá. Dá. Dá. Nyet problem!
Egy ekkora hajót nem tévesztünk el. Azt írták, hogy egy egész kolónia
utazik ide a fedélzetén. Képzeld csak el, hogy mekkora lehet az az égi
szekér, amelynek ekkora sík terepre van szüksége arra, hogy le tudjon
landolni. – azzal húzott egy nagyot az elmaradhatatlan vodkásüvegből,
amit már indulásuk pillanatától ott tartott biztonságos közelben a keze
ügyében.
– Te csak az utat figyeld, Leó! És ne igyál már, ha egyszer vezetsz… Még a végén eltaposol és megölsz valakit!
– Nyet aggódni, cowboy srác. A jó öreg Leonov, hidd el, tudja, mit csinál. Még tíz perc és megérkezünk!
– Aha. – mondta megadóan
Charlie. Ellenőrizte a GPS-t, és az némi megnyugvással töltötte el, hogy
mind az irány, mind a pozíciójuk megfelelő…
A lánctalpas ablakai bepárásodtak, mint mindig, valahányszor valamit
látni akart odakint. Így kabátja ujjával nem győzte azt törölgetni. Még
tiszta szerencse, hogy a szélvédőt meleg levegővel lehet lefújni, és így
valamennyire kiláthatnak néhány méternyit előre a halogén fényszórók
által megvilágított sík vidékre, ahol továbbra is rendületlenül hordta a
havat a felerősödött jeges sarki szél.
Az útközben rájuk szállt dermesztően hideg sarki éjszaka, magányos
vándorként kezelte a hójárót és utasait. Leonov azon töprengett két
korty vodka között, hogy hogyan sikerült bármilyen technikai
társadalomnak is embereket az űrbe küldenie, ha egyszer, még manapság is
képtelen arra, hogy fűtött ablakot gyártson egy olyan szerkezetre, mint
ez a lánctalpas jármű, és amely nem veszti el néhány hónap múlva a
szigetelését. És most, ezek a szuper társadalmak, amelyek ezt az aprónak
tűnő semmiséget sem tudják leküzdeni, most ezek emberi géniuszai
akarnak közös nevezőre jutni, egy olyan fejlett civilizáció tagjaival,
kik tér és idő korlátait leküzdve, már réges-régen itt voltak és
közreműködtek az egész emberi faj kialakulásánál. És, most már ki tudja,
hol járhatnak, ha számba vesszük azt, hogy ezer és ezer fényévekkel
előttünk járnak, már ezer-tízezer-százezer évekkel. Még azt is
megengedhette volna magának, hogy folytassa ezt a mindent elsöprő
sirámot, ha nem kezd el figyelmeztetőleg éles jelzőhangján visítani a
GPS…
– Célnál vagyunk Leó! – mondta Charlie, és elkezdett készülődni.
– Oké. Oké. Lassítok, jenki.
– Leonov előredőlt és a már álló jármű szélvédőjén keresztül próbált
kikémlelni azon az emberfej nagyságú lyukon, ahonnan a meleg levegő le
tudta olvasztani a reá kiülő deres párát. Piszkos tundrakesztyűjével
törölgette vele mind nagyobbra és nagyobbra a kilátást.
– Nem látok semmit, cowboy – dünnyögte az orra alatt.
– Pedig jó helyen vagyunk – mutatott a kezében tartott műszerre.
– Biztos?
– Halál biztos. Méterre pontosan.
– Hát, akkor lehet, hogy ők késnek egy málenykíjnyit.
– Nem meglepő. Nem a szomszédból jönnek, Leonov.
– Mindenesetre, ahogy már
mondtam neked, nem fogunk mellénézni egy egész civilizációt szállító
gúlának. Mit gondolsz jenki? Tudnak majd választ adni a piramisok
titkaira is?
– Minden bizonnyal, ha már,
mint hallottad, előrebocsátották azt, hogy ismereteikkel akarnak
megajándékozni bennünket, a múltunkat illetően.
– Ja. Dá. Atlantisz, Mu, stb…
– Nem kéne annyit innod Leó.
Még a végén azt a kevéske eszedet is eliszod, ami még megmaradt. Na,
gyerünk rakjuk ki a jelzőfényeket. – azzal hátrakászálódott a jármű
dobozos rakterébe és felgyújtotta a villanyt. Az alig hat négyzetméteres
rakteret gyengének is alig nevezhető gyengécske fény töltötte meg, és
az ott lévő felhalmozott ládákba zárt eszközök között, zseblámpájával
rásegítve kezdett keresgélni.
– Hé! Oleg! Hová tetted a halogéneket?
– Ott vannak azok barátom, a megfelelő ládákban. Na, várj. Segítek neked. – azzal ő is hátramászott.
– Hol?
– Várjál nácselnyik! Lehet, hogy odakintről kell levennünk. Így nem férünk hozzá.  Kimegyek és kinyitom a konténerajtókat. Vedd fel a szemüveged. Zimma lesz!
– azzal kinyitotta a kabin ajtaját, ahonnan jeges szél kíséretében
becsapott a hóvihar. Végigevickélt a lánctalpak fölötti trepnin és
sorban kinyitotta a felépítmény zsilipjeit. – Gyere te is ki, jenki!
Segíts keresni! – Charlie kelletlenül nekiveselkedett, és kapaszkodót
keresve a csőrös gépszörnyeteg oldalán elhelyezett fogantyúkban, lassan
tipegni kezdett ő is körbe.
– Hol vannak Leó? – reccsent az orosz sisakjába beépített hangszóróból a hangja.
– Erre, erre. Segíts
kinyitnom! – Mikor az orosz mellé ért, belevilágított a közben már
kinyitott ládába. Még a lélegzete is elállt az elébe táruló látványtól. A
fényszórók helyett ugyanis, töméntelen teli vodkásüvegek sorakoztak
katonás rendben a rakat mélyén. Kétségbe esve kezdte szinte feltépni
sorban a következő ládák tetejét, de legnagyobb döbbenetére a
tartalmukat illetően a végeredmény mindig ugyanaz volt. Kettesével
betárazott teli szeszes üvegek! Piros címkés bontatlan Russya-vodka.
– Hogy a fene enne meg, Leonov! – fordult
fenyegetően a társa felé, a képébe világítva ceruzányi lámpácskájával.
Leonov védekezőn hirtelen az arca elé kapta az óriási szőrmekesztyűs
kezét, és mondani akart valamit, de az amerikai esélyt sem adva neki,
beléfojtva a szót tovább szidta: –
Fene azt az alkoholizáló beledet, te szégyen. Most. mi a fenét
csináljak én veled? Megvan! Meggyújtom mind! A föld és a nap és a jó
anyácskádra esküszöm, meggyújtom mindet egytől, egyig! – Azzal
Leonov legnagyobb tiltakozása ellenére, felkaptatott a nyaknyi magas
ládahalom tetejére és szép sorjában, válogatott káromkodások közepette
elkezdte lehajigálni mind a három szesszel teli ládát.
– Ne! Nyet cowboy! –
ágált ellene Leonov. Hasztalan. Kérlelő, már-már sírásba forduló hangja
azonban süket fülekre talált a dühtől elborult Charlie-ban. A ládák
hangos reccsenéssel értek talajt. Üvegek törtek szilánkjaikra és a
tartalmuk szertefolyt valahol az alattuk elterülő vaksötétben.
– Na, így! – szusszant, majd
a zseblámpája fényét lefelé irányítva, helyet keresett, hogy a dobozok
közzé vesse magát. Egy hirtelen elhatározással leugrott a trepniről, és
elkezdte visszadobálni a még épen maradt palackokat a ládákba. – Fény
kell? Hát majd csinálok! Kiöntöm mind egy lyukba és meggyújtom! Te isten
barma! – fogadkozott.
– Ne csináld ezt, ne tedd
ezt velem Charlie! – fogta ismét könyörgőre az orosz. – Csak vicc volt!
Itt vannak azok a nyavalyás lámpáid! És nagyot csapott a fennmaradt
egyetlen láda tetejére.
Az amerikai egy pillanat alatt megdermedt. Lassan felegyenesedett és a társára meredt, a kezében egy palackot szorongatva.
– Mi van? Mit mondasz? – kérdezte zavarodottan.
– Én nem akartalak becsapni,
cowboy. Csak vicc volt az egész. Itt vannak azok az átkozott lámpáid. –
bökött a fent lévő hat láda felé. – Láthatod,
még több is, mint kéne. Pedig te mindent jobban tudsz. – mondta
nagyon-nagyon szomorúan, és elcsukló hangon. Az amerikai felpattant az
orosz mellé és szemügyre vette a rekeszek tartalmát. Csakugyan.
Mindegyik drosztra tele volt halogén reflektorokkal, és a hozzájuk
tartozó vezetékekkel. Olyan katonás rendben sorakoztak, hogy azt leírni
sem lehet.
– Ne haragudj Leó. – kezdte immár bűnbánó hangon lehiggadva. – Én…
én csak… nem is tudom mi ütött belém. Azzal átölelte az óriást és
nagyon halkan ezt mondta. – Ha azzal kiengesztellek, hogy bocsánatot
kérek tőled, és beismerem, tévedtem, hát itt és most megteszem.
Megbocsátasz? – végre az orosz is rá emelte a tekintetét. – És
ünnepélyesen megígérem neked, ha ennek az egész cécónak vége lesz,
minden eltörött ampullád helyett kettő – nem! – három Kenthucky Whisky-t
veszek neked, mikor hazaérünk!
– Hármat? – csillant fel a szeme Leonovnak.
– Hármat. – válaszolta komolyan Charlie.
– Nos akkor, jenki, kezdjük el a munkát.
– Ez a beszéd! – mosolyodott
el Charlie, és hozzáfogtak a fényszórók telepítésének. Időközben a szél
is lecsillapodott és a fekete bársonyszínű éjszakában csak a csillagok
fénye borította be az égboltot. Egyszerre csak egy reccsenést hallottak a
sisakjuk hangszórójában, majd ezt követően, szinte azon nyomban egy
halk pulzáló sípolást.
– A központ! – mondták mintegy egyszerre és elkezdték szedni a lábukat a lánctalpas felé. Elsőként Leonov ért oda.
– Itt az MV. Vétel…
– Itt Zéró… A speciális erők mindjárt odaérnek. Jelentést kérek a kapcsolatról. Vétel…
– Itt MV. Negatív! Jelentem az itteni helyzet negatív! Ez ideig nem jött létre kapcsolat. Vétel…
– Ismételje meg MV…
– Ismétlem, negatív. A kapcsolat negatív! Vétel…
– Várjanak. Adás vége! …
– Most mi legyen? – nézett Charlie Leonovra.
– Igyunk vodkát.
– Jó az ötlet. Mi mást is
tehetnénk? – Épp, hogy meghúzták az egyik túlélő üveget, a hátuk mögül
egy furcsa, monoton, de egyre inkább erősödő hangra lettek figyelmesek.
Lassan megfordultak és egyszerűen nem akartak hinni a saját szemüknek. A
nem messzi távolban fények és pulzáló ezer színben pompázó fel-fel
villanások haladtak kitartó egyenletes sebességgel feléjük, a horizont
fölé emelkedő dombok fölött. Egy-egy fénysugár kivált a formációból, s
erős reflektorával jól láthatóan a hófödte talajt kezdték pásztázni,
mintha valamit keresnének. Míg a látszólag, egy nagy „V” -betűre
emlékeztető alakja úszott feléjük egyre hangosabb dübörgéssel, lassan
beterítve a fejük felett az egész égboltot. Elsőként Charlie ocsúdott
fel a látványból és jókorát csapva az orosz kolléga vállára, szinte
kiadta a parancsot:
– Itt az idő, Mr. Komonyiszty.
Kapcsold be a generátorokat! – Leonov egy szó nélkül pattant, és a
főkapcsolókat sorban felkattintva fényárba borította a leszállásra
kijelölt zónát. A lámpák fénye ebben a fekete éjszakában egy nagyváros
fényeivel vetekedtek, ahol erejükre rá is tett egy nagy lapáttal a
szikrázó, megfagyott sarki hótakaró.
A dübörgés egyre hangosabbá vált, és eszeveszett iramban közeledett
feléjük. A döbbenettől vegyes ámulattól mozdulni sem bírtak, amikor
fülsiketítő sivítással, hatalmas hóvihart kavarva elhúzott a fejük
felett, két, a talajt fénypászmáikkal tapogató harci helikopter. Éles
szögben megfordultak és leszálltak a kijelölt pontokon.
– A francba, cowboy. Már azt hittem…
– Én is Leó. De, csak a mieink.
Sorban kiváltak a villódzó pontok az alakzatból, és elfoglalták földi
pozíciójukat a jeges talajon. Szinte azonnal reflektorok százai gyúltak,
és perceken belül igluk és sátorhangárok tucatjai nőttek ki a semmiből.
A két tudós elme se köpni, se nyelni sem tudott. A látvány magáért
beszélt. Ilyet még nem láttak…
Katonák hemzsegtek mindenütt. Antenna és parabolatükrök erdeje kezdett
elborítani mindent. Ezután újabb és még újabb egységek érkeztek és
telepedtek le a többiek mintájára mindenfelé. Ez az armada immár egy
kisebb várost alkotva több kilométeres körben végezte a dolgát, vagyis
azt, amiért idejöttek. Várták az idegen hajót…
Egy fehér overallba öltözött alak állt meg előttük, négy kísérőjével a
háta mögött. Tisztelgett, majd kezét nyújtotta a két meteorológusnak.
– Hippert ezredes vagyok. Önök ketten, ha nem tévedek, Virling Charlie, és Nyikolaj Leonov meteorológusok. Nemde?
– Így van. – álltak fel mind
a ketten a ládáikról. – Maguk aztán nem bíznak semmit sem a véletlenre.
Igaz? – nézett körbe jelentőségteljesen az amerikai.
– Amint láthatja uram, nem. – válaszolta honfitársa kérdésére az
ezredes, és intett, hogy kövessék a kiépített parancsnoki konténerébe.
Megkínálták őket friss forró teával, amit Leonov érthető okokból
kifolyólag azonnal vissza is utasított. Az ezredes nemzetbiztonsági
ügyekre hivatkozva megeskette a két kutatót, hogy mindazt, amit tudnak,
hallottak és láttak, az azonnali főbelövés terhe mellett a saját és
családjuk érdekében tartsák titokban. Charlie-t egy kissé meglepte ez a
szokatlan hangnem, míg Leonovnak még csak az arcizma sem rendült a
parancs hallatán. Onnan, ahonnan ő jött, még napjainkban is ez volt a
bevett szokása a dolgok ilyetén való titokban tartásának.
– Kérdezhetnék valamit uram?
– kezdte halkan és visszafogott hangon Charlie. Az ezredes biccentett,
és szemét le nem véve a kinti birodalmáról, szótlanul állt a
bepárásodott ablaknál, néha meg-megtörölgetve azt. – Hol vannak?
Mármint, hol vannak az idegenek?
– Valahol itt. Ahogy maguk
megérkeztek, elhalványodtak a jeleik. Még mi sem értjük, mi
történhetett. Lehet, csak egy kisebbfajta kommunikációs hiba. Talán csak
a technika kisördöge űz tréfát velünk.
– Már, megbocsásson uram. De, ez nem lehet egy kolosszális átverés? Tudja, annyi mindent hall az ember…
– Átverés? – fordult feléje
hirtelen beléfojtva a szót. – van fogalma arról, hogy hány éven át,
gyűjtöttük az általuk küldött adatokat, információkat, elemeztük ki
azokat a legnagyobb földi koponyákkal? Hány nagyszerű tudós elme
készítette elő az évek folyamán ezt a mai találkozást velük?
– Nem. – hebegte…
– Nem is tudhatja! Még csak a leghaloványabb fingja sem lehet felőle, hiszen ezért volt titkos!
– Persze, persze, de… – az ezredes egy semmilyen ellenvetést nem tűrő karmozdulattal leintette.
– Nincs de. Az én
szótáramból hiányzik ez a kifejezés! Itt kozmikus nagyságokban és
méretekben kell gondolkozni. Ezt már megtették a matematikusaink,
csillagászaink, fizikusaink, biológusaink… stb… – hadarta
– Mint már említettem, a legkiválóbb elmék tartották velük a
kapcsolatot, értékelték ki mindazt, amit csak üzentek nekünk. És most
végre valahára testközelbe kerültünk, a nagy titkok-titkához. Olyan
elsüllyedt világok titkaihoz, mint Atlantisz, Mu, az Egyiptomi-birodalom
megszületése, az emberré válás, vagy mit tudom én micsoda… –
lendült bele a szónoklatba, mely már úgy tűnt, sohasem fog véget érni.
Még folytatta a két tudós legnagyobb bánatára: – Talán fel sem fogható
majd számunkra, hogy mit is mondhatnak nekünk ezek a lények. Magáról a
végtelen univerzumról, a nagy kozmoszról is. Így nincs más egyéb
dolgunk, mint várni. Az embereim már dolgoznak a kapcsolat ismételt
létrehozásán. Nincsenek kétségeim, hogy csak egy kisebb, nem várt
technikai probléma merült fel, amit hamarosan orvosolunk. Persze ők is
nagy utat tettek meg a téren és időn át, és ezért lehet, hogy ott is
problémák léptek fel. Már biztos dolgoznak rajta, és ezért gyengék a
jelek, amiket küldenek. Talán ezért nem érkeztek még meg. Minden
bizonnyal – tette még hozzá, biztos, ami biztos alapon. –
Nos ennyi, amit elmondhatok, s most, ha megbocsátanak uraim, hív a
kötelesség. Elvégre egy egész bolygóközi társadalmat kell hamarosan
vendégül látnom. Most visszatérhetnek az állomáshelyükre. Ez nem kérés,
ez parancs! – azzal sietve, két tisztiszolgával elhagyta a helyiséget.
Charlie és Leonov letaglózva ettől a maratoni szónoklattól,
visszabandukolt a hernyótalpas járműhöz, és elkezdték a felszerelésüket
bepakolni a raktérbe. Előbb a reflektorokat, majd a vodkás ládákat.
Leonov törte meg a már-már kínos csöndet kettejük között.
– Még jó, hogy nem a szovjetszkájjá ármádijjá-ban szolgál ez a te ezredesed. Már azt hittem, soha nem fejezi be.
– Jól látod, Vaszilíj. Ez a seggfej azt hiszi, hogy ő szarta a spanyolviaszt. Hogy a fene essen abba a mundért hordó öregannyába! – ezen mindketten jót derültek.
Amikor az utolsó ládát emelték be a gép konténerébe, Leonov hirtelen hátrahőkölt.
– Te… Te… Te, Charlie! – veregette meg szaporán és izgatottan kollégája vállát.
– Mi az már megint?
– Ott… ott… ott… – dadogta, és az egyik láda felé mutogatott lázasan és rettentően ijedten.
– Ne dadogj Ivanovics. Nyögd már ki végre, hogy mit akarsz!
– Ott… ott.. – és továbbra
is csak mutogatni és dadogni tudott. Egyszerűen nem tudott többet
kinyögni. Előkapta a vodkásüveget és a tartalmát, egyetlen húzással
magába borította.
Végre Charlie is a sajátosan jelzett irányba fordult és a raktérben két
egymásra rakott láda közt megpillantott valamit. Valami olyasmit, ami
már első pillanattól fogva egy nem oda illő dolognak látszott. Baljós
előérzete támadt. Óvatosan és szinte csigalassúsággal megbillentette a
vodkákkal teli láda innenső oldalát, de amit akkor meglátott, attól úgy
érezte, menten megáll a szíve! A láda alján lévő bordázatba ugyanis, egy
igencsak kilapított, hajdanán egy négyszögletű gúlára emlékeztető tárgy
volt beékelődve, testén millió és millió apró fel-felvillanó
fénypontokkal, s egyre inkább halványuló energiafüzérekkel, át-meg
átszőtt roncs testével. Az a világ, mely a titkok titkát hordozta, hozta
el oly messziről az emberiségnek, most ott haldoklott a szeme előtt.
Vívta harcát a túlélésért, de számára ez már csak haldoklás,  más semmi
egyéb sem volt. Néhány percig tartott csupán a csöppnyi világ
haláltusája a szeme előtt…
Immár nem volt egyéb, mint egy tenyérnyi ócskavas, egy halott világ
emberi butaságának és önzésének fémfelületébe préselt maradványa…

0