450. szám Riport

A művészet az egészségesek luxusa – Beszélgetés Harcos Bálinttal

Szerző:


                         

Harcos Bálint 1976-ban született Budapesten. Eddig egy verseskötete (Összes) és egy regénye (Naiv Növény) jelent meg. Generációjának egyik legígéretesebb tehetsége. A fiatal szerzővel művészetről, irodalomról és 2006-ban megjelent regényéről Hományi Péter beszélgetett az Írók Boltjában.

– Megkaptad az év legjobb első szépprózai kötetének járó Bródy-díjat a Naiv Növény c. regényedért. Mekkora elismerés ez neked?
– Jólesett, nem tagadom; különösen azért, mert a díj fennállása óta abban az évben kellett a legtöbb elsőkötet közül választania a kuratóriumnak. Mint ahogy először fordult elő az is, hogy egyhangú döntés született, mindazzal együtt, hogy a kurátorok közt több nő ült, mint férfi, és ez a könyv, a felszínen legalábbis, nem bánik épp finoman a női szereplőivel (már ha vannak neki egyáltalán szereplői). Szóval kettős győzelem volt. Vagy kettő és feles.
– Mintha haragból és dühből írnál, radikálisak a szövegeid. Számodra az írás öngyógyítás?
– Idefele jövet épp azt számolgattam, hogy ez a könyv, a Naív Növény mi mindentől vette el a kedvem. Például attól, hogy az írást titkon, vagy nem is annyira titkon öngyógyításnak, önmegváltásnak tekintsem. A regény ezt a fölfogást nálam, úgy érzem, lezárta. A dühvel kapcsolatban is hasonló a helyzet, hiszen a kettő, az öngyógyítás és a harag kéz a kézben járnak. Az a fajta „kínzásnyelv”, amely a regényre több helyütt jellemző, ezzel valószínűleg véget ért. A Naiv Növény számomra csak akkor nem válik abszurddá, ha sikerül elérnie, hogy többé ne kelljen hozzá hasonló könyvet írnom. Nyomokban biztosan jelentkezni fog még a hangja, hiszen százszor kell átlépnie az embernek valamin, hogy valóban túljusson rajta. Nekem is le kell számolnom az irodalomnak és a művészetnek egyfajta utópiájával, melynek a valóságát én is elhittem, mert el akartam hinni: hogy a művészet megválthat, vagy legalábbis gyógyítani hivatott. Ennek az utópiának eklatáns példája a regényem. Megbetegít, hogy csak ő gyógyíthasson meg, és nélkülözhetetlen legyen. Megfertőz, és csak ő ismeri az ellenszert.
– A művészet szerinted nem gyógyíthat, nem nyújthat vigaszt?
– Egy kortárs magyar filmrendezővel beszélgettem egyszer, aki kifejtette, hogy ő nem fog olyan filmet csinálni, ami hazug vigaszt nyújt. Ő nem dugja homokba a fejét, mint ahogy nem nyomja mások fejét sem a homokba, sőt kihúzza onnét. Inkább megmutatja illúziómentesen, vagy ha kell kegyetlenül a teremtés vigasztalanságát. Mindezt viszont úgy mondta, mintha minden vigasz hazug volna. A kérdés csak az, hogy miért mond ilyet valaki? Én akkor épp a Növényt írtam, és gondolatban tennem kellett még egy lépést: „Rózsaszín köd helyett, igen, a létezés vigasztalanságát kell fölmutatni. Ám ha ezt őszintén és végtelen erővel teszed, akkor épp az lesz a vigasz. Az igazi vigasz.” De most már ebben sem vagyok biztos. Az ilyen művészet az egészségesek luxusa, miközben azt sugallja, hogy a betegségről beszél, és tudja rá az elixírt.
– A Naiv Növényben te is „a létezés vigasztalanságát” mutattad fel. Hamissá vált számodra a könyv?
– Erős tendencia a kortárs magyar irodalomban, de minden művészeti ágban szerte a világon a hideg és kíméletlen ábrázolásnak ez a módja, amely hősies és elkerülhetetlen gesztusnak tünteti föl magát. Mintha az „igazmondás” egyenlő volna a szadizmussal, a hősiesség meg az erőfitogtatással. Tour de la force. A mellizmodon pattintod szét a láncot. A Növényt egyedül az menti, hogy kérdéseként is megfogalmazza saját szadizmusát. Utólag úgy látom, hogy a könyv köldöke mégiscsak szűz maradt. Pilinszky fogalmaz így: „Írni semmi más, mint újra és újra megbizonyosodni arról, hogy az origó igaz”. Szun-ce, a kínai filozófus pedig azt mondja: „Már a megkezdése előtt minden csatát megnyertek vagy elvesztettek.” Van, amibe még bele sem kezdtél, és már elvesztetted, és van, amit egész egyszerűen nem tudsz elrontani. Úgy tűnik, a Naiv Növénynek alszik valahol egy origója, amit nem sikerült megfertőznöm. Az esély, hogy végül is kimászik az önfeledt öntetszelgésből, ami a kegyetlenség önfeledtsége és öntetszelgése.
– A versesköteted és a regényed is önfelszámoló művek. Az önfelszámolásban pedig mindig van egy adag heroizmus.
– Persze, meg egy adag nihilizmus. Marad-e az úgymond önfelszámolás után bármi is? Az ember szétrugdossa az üszkös hasábokat: maradt-e a hamuban valami? Mostanában az egyik legkedvesebb mondatom így hangzik: kétféle művész létezik, az egyik ínségből alkot, a másik bőségből. Ínségből alkotó művészt jóval többet találni, mert a bőségből alkotó gyakran szétforgácsolja az erejét –, ez ránk magyarokra, vagy az oroszokra különösen jellemző. Kevés az olyan bőségből alkotó, aki nem pusztán szertelen tehetség. Mozart, Puskin, Fellini. Talán őket tudnám mondani. Számomra a legnagyobb kérdés most az, hogy át tudok-e törni az ínségből a bőségbe. Mert eddig ínségből írtam, méghozzá dédelgetett, vitrinben őrzött ínségből.
– A Naiv Növény számos lírai elemet tartalmaz. Hiába indultál azonban költőként, felhagytál a költészettel. Az első köteted címe, az Összes is ezt sugallja.
– Nem; ez az ajtó, úgy tűnik, nekem legalábbis becsukódott. Az első kötet után még írtam egy újabb kötetre való verset, ezt meg is lehetne jelentetni, de falsnak érezném. Az Összes után annyiféle hangot és formát próbáltam ki, minden versben újat, hogy az már egyértelmű válságtünet volt. Csak nem vettem észre. Vagy nem akartam észrevenni. Ha már nem szabadít fel amit csinálsz, és egyre görcsösebb vagy, akkor lassan elmúlik a vágyad iránta. Nem volt egy nagy és megrendítő pillanat, hogy én ezt akkor most befejeztem; egész egyszerűen elillant. A helyére szükségszerűen kúszott be a prózaírás.
A Naiv Növény demonstrálja is ezt. Magamban úgy nevezem: az átmenet könyve. Egy elhúzódó prózaversként indul, majd foltokban elbeszélésessé válik.
Ott feküdt az ágyon, én meg azt hadartam neki, hogy… Mintha a líra méhe hordta volna ki az epikát. Ha hosszan elhúzódik egy szöveg, akkor óhatatlanul időt kap; nem árt, ha színre léptetünk hozzá egy narrátort is. Két választásom volt tehát: vagy berekesztem a szöveget, mielőtt jönne a lánnyal a rosszhírű Kínzás-monológok rész, vagy folytatom, és prózává változik.
– Nehezen befogadhatóak a szövegeid. Mind a versek, mind a regény.
Amikor írsz szempont számodra az érthetőség? Magadnak írsz vagy az olvasónak?
– Hát a Növénynél valószínűleg nem ügyeltem eléggé arra, hogy ezt olvasni is fogják. (nevet) Mikor még az „éretlen rosszkedv felhőiben” üldögélsz, úgy hiszed, a lelkednek a gondja fontos másnak is. De egy idő után rá kell jönnöd, hogy egyáltalán nem az. Mindenkinek a saját lelke a fontos, és ha te olyasmit írsz, amibe belefér másvalakinek a lelke is, az rendben van. Na de ha leuralod azt a másik lelket? A Naiv Növény tematizálja ezt – vedd csak a már említett Kínzás-monológokat: ott a beszélő magát az olvasót is kínozza. Többektől megkaptam kritikaként: hogy lehet ilyen hoszszan elnyújtani azokat a monológokat? Én erre csak azt tudtam felelni: olvasol egy újságcikket, miszerint „F. Lajos megölte K. Margitot száztizenkét késszúrással”. Képzeld el a jelenetet; a függöny mögül látod ezt, hogy F. Lajos beleszúrja K. Margitba a kést. Látod, ahogy a penge behatol a nő hasába. A látvány iszonyú, szinte azt érzed, beléd döfte a kést. Aztán kihúzza, beleszúrja még egyszer. Ez is borzalmas.
Aztán beleszúrja harmadszor. Beleszúrja negyedszer. A hatodiknál már igazából unod. De aztán van még százhat. Én arra voltam kíváncsi, hogy mi történik ilyenkor, mikor száztizenkétszer szúr bele valaki egy testbe. Ezt nem tudod zanzásítani. Nem írhatod azt, hogy „és még beleszúrta százhatszor”. Vagyis megteheted, de akkor valóban végrehajtotta azokat a késszúrásokat? Nem. Ahogy Ottlik írja a Prózában, a regény nem mondani akar valamit, hanem lenni akar valami. Ha szólni akarsz valamiről, akkor elég annyit írnod, hogy „és még százhat késszúrás”, ám ha azt akarod, hogy a szöveged legyen is valami, ha egy élőlényt akarsz létrehozni – egy Naiv Növény nevű torz hibridet –, akkor folytatnod kell tíz, húsz, harminc oldalon keresztül. A Növény ilyen szempontból kísérlet volt. Persze mondhatja erre az olvasó, hogy velem te ne kísérletezzél!

Kapcsolódó írások