398. szám Széppróza

A Kőtörő és a Szikla Szelleme

Szerző:

Élt valaha, réges-régen – talán a mesés Keleten, talán még azon is túl – egy szegény kőtörő.
Ez az ember mindennap kijárt dolgozni a Nagy Gránitvörös Sziklákhoz; csákányával hatalmas kődarabokat fejtett ki belőle, aztán szamaras kordéjával beszállította a városba a köveket, hogy az emberek házakat építhessenek a szikladarabokból. Mivel ügyes kezű ember volt, néha kőfaragást is vállalt, – és ha szegényesen is, de megélt a mesterségből. Szorgalmasan dolgozott, a Sziklától nem messze felhúzott kalyibájában lakott, kemény fapriccsen aludt és soha nem panaszkodott. Hosszú ideig élt így boldogan, sorsával megelégedett a szegény ember, és eszébe sem jutott, hogy az ő élete is folyhatna másképp.
Egyszer aztán munkája közben megjelent előtte a Szikla Szelleme és duruzsolni kezdett a fülébe:
– Ej, te buta ember! Itt töröd a követ egész nap, és mit kapsz érte? Pár falatot a városiaktól… hát élet ez!? Figyelj rám, én gazdaggá tehetlek…
– Hagyj engem! – felelte a kőtörő – én szeretem a munkámat, szeretem az embereket, és ők is szeretnek engem. Nekem nem kell több. Kérlek, hagyjál dolgozni!
– Nem gondolkozol… meg fogod bánni – hagyd, hogy gazdaggá tegyelek. – suttogta a szellem.
– A pokolba a gazdagsággal, meg veled is – legyintett ingerülten a kőtörő és folytatta a munkáját.
– Ostoba! – dörögte a megbántott szellem – legyen, ahogy akarod, de mivel megsértettél, ettől a perctől kezdve minden kívánságodat teljesítem – s meglátod, mégis szegényen fogsz meghalni – azzal visszabújt a sziklába.
Történt egyszer, hogy a kőfaragó megrendelést kapott a gazdag embertől, egy szép faragott sírkőre. Mikor készen lett a munkával, elszállította a sírkövet a gazdag ember házához. az nagyon elégedett volt, úriasan megvendégelte a kőfaragót és a lakoma után végigvezette házában.
A hálószobában a kőfaragó egy csodálatosan díszítet, széles, puha ágyat látott, amiről nem tudta levenni a szemét. E perctől fogva olyan nehéznek, szegényesnek tűnt fel a sorsa, hogy békétlenkedni kezdett magában.
Egyszer csak felsóhajtott:
– Ó, bárcsak gazdag lehetnék, s aludhatnék olyan ágyban, mint ez itt! Nem is kellene több nekem a boldogsághoz…
– Meghallgattam a kívánságodat, ezentúl gazdag leszel. – szólalt meg a Szellem a kőfaragó feje felett.
A szegény ember megint csak legyintett, de mikor hozzáért, kunyhója helyén egy sok-sok szobás gyönyörű házat talált, melynek hálószobájában ott állt egy pazarul díszített, széles, puha ágy.
– Ez az! – ugrándozott örömében emberünk, s csak az zavarta, hogy a házban elviselhetetlen volt a meleg. Kihajolt az ablakon, de ott meg hétágra sütött szemébe a nap. Hosszú ideig így ment ez, s a kőfaragó már-már kezdte megutálni a házát, amikor egyszer egy díszes menet haladt el a portája előtt. Maga a herceg utazott át kíséretével a vidéken.
A herceg gyaloghintóban ült, feje fölé aranyozott napernyőt tartottak, és pávatollakkal legyezgették fenséges arcát.
– Ó bárcsak én is herceg lehetnék, s nekem is lehetne ilyen aranyos napernyőm! Nem lenne többé melegem, s – esküszöm – semmi sem hiányozhatna többé a boldogságomhoz.
– Meghallgattam a kívánságodat, s teljesítem is. – hallotta ismét a hangot a feje felett.
És lőn: a kőfaragó ezentúl – hercegi udvartartásával körülvéve – aranyos napernyő alatt hűsölhetett, de boldogságát megint csak beárnyékolta valami. Az izzó napsugarak egy idő után átégették az ernyőt, amely már nem nyújtott semmi védelmet a forróság ellen, s a kőfaragó-hercegnek napról napra feketébb lett az arca.
Egyszer csak a porba vágta a napernyőjét:
– Hát a nap mégiscsak hatalmasabb, mint én!?… Akkor legyek én a nap!
– Ha így akarod, te leszel ezután a nap – súgta a szellem, é így is történt.
A kőfaragó napként trónolt az égen, simogató sugaraival szárba szökkentette a vetést, érlelte a gyümölcsöket, és megvédte a földi teremtményeket a fagyhaláltól. Néha azonban kedve támadt kipróbálni szörnyű erejét; gyilkos sugaraival felégette a földet, aszályt, pusztulást hozott mindenüvé. A kőfaragó boldog volt, mert úgy érezte, hogy most már valóban ő a leghatalmasabb a világon.
Mígnem egyszer eléje gomolygott egy hatalmas felhő, elzárta a napsugarak útját, és hatalmas cseppekben esni kezdett az eső.
– Nehogy ez a rongyos felhő hatalmasabb legyen, mint én! – méltatlankodott a kőfaragó.
Vagy ha mégis – akkor felhő akarok lenni!
– Az leszel – szólt a szellem.
S rögtön felhővé változott: öntötte a vizet magából, s boldogan látta, hogy a hatalma mekkora; a földön ismét virágzott és zöldellt minden a nagy forróság után. Mégsem tudta megállni, hogy ne próbálja ki hatalma határait; orkánokat és özönvizet zúdított a földre, a folyók kiáradtak medrükből, elöntötték a vetéseket, és a piszkosszürke ár falvakat sodort el magával. A felhő elégedetten vette tudomásul, hogy az ő hatalma elől senki és semmi nem menekülhet.
Egészen addig, amíg nem látta odalent a Nagy Gránitvörös Sziklát, amely ott állt rendíthetetlenül az özönvíz közepén.
– Ennek nem árt, se szél, se víz! Hát a szikla erősebb, mint én? Ó, bárcsak szikla lehetnék! – kiáltotta.
– Teljesítem a kívánságodat, légy szikla!
Boldog volt most a szegény ember: nap sütése, eső verése őt nem zavarhatta, úgy érezte, hogy most már igazán ő a leghatalmasabb az egész világon.
Ám egy reggel nagy ütéseket érzett a testén, – odapillantott – hát egy ember vágta a követ a csákányával.
– Ha így folytatja, előbb-utóbb darabokra szed engem – állapította meg elkeseredetten.
Hát egy földi ember hatalmasabb lehet, mint én? Ó, bárcsak még egyszer én is az lehetnék!
– Légy hát ember, ha úgy kívánod… – szólt torz mosollyal a Szikla Szelleme – de több kívánságodat nem teljesítem!
Azzá is lett egy szempillantás alatt, boldogan kezdte ismét fejteni a követ a sziklából, és soha többé nem lázadozott a sorsa ellen, soha többé nem gondolt arra, hogy hatalmasabb legyen annál, aminek született.

Kedves Gyerekek!

A mesének vége. Remélem megértettétek, hová vezet a határtalan nagyravágyás, a hiú ábrándkergetés. Jó….. és most kapcsoljátok ki a CD-t, DVD-t, TV-t, szakadjatok le a Net-ről és menjetek szépen aludni!

Kedves Felnőttek!

(Most, hogy a gyerekek alszanak, azért elmondom a mese befejezését:)
A kőfaragó félholtra dolgozta magát és igen hamar megöregedett. Egyre kevesebb sziklát tudott kifejteni, egyre kevesebb építőanyagot szállított a városba, s így egyre kevesebb élelmet kapott a gazdagoktól. A végén már valósággal éhezett és midőn a szamara is elpusztult, végleg egyedül maradt. Összedőlt kunyhójának romjain üldögélt naphosszat, s valamin nagyon gondolkozott.
Midőn – egyedül, öregen, betegen, szegényen – kezdte úgy érezni magát, mint egy XXI. századbeli magyarországi kisnyugdíjas, felugrott a romokról és szörnyű indulattal rázni kezdte öklét az ég felé:
– A franc enné meg azt is, aki beleírt engem ebbe a mesébe! – kiáltotta, aztán eldobta a csákányát és keserves sírásra fakadt.

(2009 augusztus, első díj)

Kapcsolódó írások