412. szám Széppróza

A bosszú

Szerző:

Volt egyszer réges-régen, egy mindentől és mindenkitől elzárt völgyben egy kis falu, melynek vezetője az Öregember volt. Az Öreg mesterien értett a gazdálkodáshoz, de mi öröme volt benne, ha a koboldok minden áldott éjjel a földjére jártak táncolni, s mindent letapostak. Töprengett eleget, hogy ugyan mit csináljon, de mivel semmilyen okos gondolat nem jutott eszébe, elment a Boszorkányhoz, s attól kért tanácsot.
A Boszorkány hosszan gondolkodott, aztán azt mondta neki:
– Lesd meg fiam a koboldokat, s ha mégegyszer ott látod őket, szántsd fel azon a helyen, ahol táncoltak a földet, vesd be búzával, s ne félj, nem jönnek többet oda. De azért vigyázz velük….
Megfogadta az Öreg a tanácsot, s hát úgy is lett: nem jöttek a földjére többé a koboldok. Boldog volt az Öreg, hogy ilyen szépen elmúlt a veszedelem, s mindennap kijárt földjére, hogy nézegesse a vetést. Egy nap, amikor már esteledett, s éppen hazatérőben volt a mezőről, egyszerre csak előtte termett egy vörös-fekete ruhás, piros orrú, parányi emberke, és mutatóujját az Öreg mellének szegezte:
– Ember, jól figyelj! Én a Főkobold vagyok, aki a Hatalmas Úr, és az összes többi kobold nevében beszélek: soha többé ne vessél búzát a szántásba; ez a növény számunkra méreg, ilyen földön nem tudunk táncolni, s a tánc nélkül elpusztulunk.
A tánc számunkra olyan, mint nektek a táplálék; ha ti nem juttok ennivalóhoz, meghaltok – ha mi nem tudunk táncolni, ugyanarra a sorsra jutunk. Ha már együtt kell élnünk ebben a völgyben, jobb lenne, ha ezt békében tehetnénk.
Ezért utoljára mondom neked: ne merészelj többé búzát vetni a földekre, mert nem kerülöd el a bosszúnkat! – s avval eltűnt.
Az Öreg egy darabig döbbenten állt, félelem szorította el a szívét, de aztán megtörölte gyöngyöző homlokát és legyintett:
– Eh, túl sok bort ittam délután a présházban…méghogy koboldok! – s megnyugodva hazament. Másnap összeterelte fiait, és újabb hatalmas területet szántottak fel, s vetettek be búzával. Na, telt-múlt az idő, a tavaszból nyár lett, a nyárból ősz, mind megérett a gabona, s az öreg nagyban készülődött egész családjával, hogy másnap learatják a búzát.
A kis vörös-fekete koboldra nem is gondolt már, valahol szégyellte is, hogy egy pillanatra félni tudott tőle. Hát ahogy lefekszenek az aratás előtt való estén, s mind elalszanak, egyszerre csak megremeg az egész ház, mintha össze akarna roppanni; kiugranak nagy idegesen a házból, s hallják, hogy valaki ezt mondja:
– Vigyázzatok, mert a bosszú közeledik!
Néztek jobbra-balra, de bizony senkit se láttak, nagy remegve ismét lefeküdtek. És tudjátok meg: amikor másnap kimentek aratni a mezőre, ott már egy szál búza sem volt; fekete hamu fedte az egész földet. Keresztül-kasul járta az Öreg a szántást, hogy vajon ki égethette el ezt a sok drága búzát, amikor egyszerre ismét ott termett előtte a Kobold, mellének szegezte ujját, s ezt mondta:
– Ez csak kezdete volt a bosszúnknak, lesz még folytatás is. Rontás, átok, pusztulás vár rád.
Elfehéredett az Öreg és elkezdett könyörögni a Koboldnak, hogy ne tegyék tönkre, inkább megengedi, hogy örökre ott táncolhassanak búzamentes földjén.
– Ez nem elég! – válaszolta zordan a Főkobold – A Hatalmas Úr annyira megharagudott rád, hogy téged el akar varázsolni, s ezen már – rajta kívül – senki sem segíthet. Zokogni kezdett a szegény ember, s addig-addig könyörgött a koboldnak, mígnem az megígérte neki, hogy megkéri uralkodóját, változtassa meg döntését.
– Három nap múlva, amikor a hold felkel, várj itt reám, akkor itt leszek a Hatalmas Úr válaszával. – mondta és egy szempillantás alatt ismét eltűnt. Három napra rá csakugyan megjelent a kobold, s így szólt a remegő gazdához:
– A Hatalmas Úr nem engedte el a büntetésedet, de azzal enyhítette, hogyha te nem mered vállalni tetteidért a felelősséget, átszáll az átok a családodra, s majd valamelyik leszármazottad fog megszenvedni érte.
Ez a szabadulás igen megtetszett az Öregnek – ő bizony nem sokat gondolkodott utódai sorsán, hanem szépen hazament, s nem szólt senkinek. Sok-sok évig élt még ezután, s amikor meghalt, a fiai nagy sírással kísérték ki a temetőbe.
A koboldok pedig ettől fogva minden éjszaka az öreg háza mellett táncoltak, s unos untalan ezt énekelték az ittmaradottaknak:
– Vár a bosszú, vár, tirátok vár!
De bizony az Öreg fiai úgy megszokták már az örökös éneket, hogy már nem is féltek tőle, s egymásután haltak meg késő öregségben, mind, ahányan voltak. Több száz esztendő is elmúlt már, amikor az Ifjú – ükunokája az Öregnek, – éppen eljegyzését tartotta egy gyönyörű lánnyal, s ahogy nagy vígságban voltak mind az asztal körül, egyszerre csak a patak zúgásából mindenki tisztán hallotta ezeket a szavakat:
– Üt, nemsokára üt a bosszú órája!
A vendégek annyifelé szaladtak, ahányan csak voltak; magát a menyasszonyt hazakísérte az Ifjú a lány szüleihez, hogy ne kelljen ebben a félelmetes házban maradnia. Várták, várták az Ifjút szülei haza, miután menyasszonyát hazakísérte, de bizony várhatták, nem jött meg az se reggel, se este.
Tűvé tették az egész környéket, de nem akadt egy teremtett lélek sem, aki látta volna. Elkeseredésükben elmentek az Ifjú szülei a Boszorkányhoz, hogy tőle kérjenek tanácsot, hol keressék egyetlen fiukat. Az szomorú szemmel nézett rájuk, és így válaszolt:
– Hiába keresitek az Ifjút, szegény emberek, mert egy régi átok teljesedett be rajta, s ti soha, míg a világ világ lesz, őt többé nem láthatjátok. Gondoljátok azt, hogy maghalt, bár valamikor, talán sok-sok év múlva elő fog kerülni, de hát ti azt úgysem éritek meg.
A két öreg nagy búsan hazament, s csakugyan úgy is történt, ahogy a Boszorkány mondta: évek teltek-múltak egymásután, de az Ifjúnak híre se jött, mindenki elhitte hogy meghalt, csak menyasszonya várta hűségesen. Minden áldott nap felkapaszkodott a hegyre, onnan tekintgetett szerte-széjjel, hogy nem látja-e meg valamerre az Ifjút, s mindennap szomorúan ment haza. Szeme elhomályosodott a sok sírástól, haja megőszült az évek múlásával, s aztán ő is meghalt, mint az Ifjú valamennyi rokona, anélkül, hogy valamit is hallottak volna az eltűnt vőlegényről.
De hát mi is lett az Ifjúval? Élt, élt….!
Miután hazakísérte menyasszonyát, s visszatérőben volt szülei házához, egyszerre csak tündéri szép zene hangjai ütötték meg a fülét. Megállt, hallgatódzott, s mindinkább közeledett az égi hangok forrása felé. Ki tudja mennyi ideig bolyongott, végül egy barlanghoz ért, hát onnan csendültek ki a hangok, s az Ifjút a zene annyira elbűvölte, hogy csak ment egyre beljebb a barlangba.
Amint beért a barlang belsejébe, leült egy kőre, és hallgatta, hallgatta a csodálatos zenét. De egyszerre csak eszébe jutott, hogy szülei már aggódni fognak távolmaradása miatt, és – ha nehezen is – de megindult hazafelé.
Odakint hétágra sütött a nap, pedig éjszaka volt, amikor belépett a barlangba. Egy pillanatra dermesztő félelem szorította el a szívét, és futva indult el szülei háza felé. Hát amikor kifulladva beront a házba, egy ősz öregembert pillant meg a kályha mellett. Az öreg rákiáltott:
– Hát te miért futsz úgy, mintha kergetnének?
Az Ifjú visszahőkölt: nem a szülei, hanem egy vadidegen ember ült ott, s a szoba is ismeretlen volt neki. Bátortalanul szólalt meg, mert érezte, hogy itt valami különös dolognak kellett történnie:
– Én az Ifjú vagyok – az Ifjú, aki tegnap hazakísérte a menyasszonyát.
– Az Ifjú? – mondotta az ismeretlen öreg fejét csóválva. Semmiféle Ifjút nem ismerek errefelé. Igaz, mesélte a nagyapám, hogy élt egyszer errefele egy Ifjú, de az úgy eltűnt, hogy soha meg nem lelték. De van annak már száz esztendeje is.
Az Ifjú zokogva ült le egy székre; az öregember vigasztalóan topogott hozzá, de mikor megérintette a fiatalember vállát, az összeomlott, mintha csak homokból lett volna.
Egy marék hamu maradt a helyén….

Kapcsolódó írások