397. szám Széppróza

A bohócbaba

Szerző:

Sötét van.
Itt a garázsban, a dobozban, ahol lakunk, már régóta csak a sötétség van.
Vannak társaim is itt. Egy szőke lány, Barbi a neve, egy öreg dörmögő medve, ö Maci, meg egy apró rózsaszín ló, Póni. Én a Bohóc vagyok.
Régen, már nem tudom mennyi ideje, mikor ide kerültünk, még beszélgettünk, de már kívülről tudjuk egymás történeteit, így csak hallgatunk nagyokat a sötétben. De ha kíváncsi vagy  mesémre, Neked elmondom. Nem hosszú.
Sok-sok évvel ezelőtt találkoztam először a Nővel, aki akkor még Kislány volt. Egy szép, színes izzókkal kivilágított fa alatt ültem egy szobában. Bejött a Kislány, nevetve, tágra nyílt szemekkel csodálkozott rá a csillámló papírdíszektől szikrázó színes fára. Azután észrevett engem, kacagva kapott fel, szorított magához, majd megérintette a szívem és én vidámsággal telve mondtam Neki:
– Szeretlek!
– Én is szeretlek, ezentúl mindig együtt leszünk. – ígérte a Kislány.
Így is volt. Sok évig mindig a Kislánnyal voltam, együtt mentünk iskolába, együtt nyaraltunk, együtt élveztük az életet minden örömét és együtt búslakodtunk, ha néha bánat érte. Valahányszor megérintette a szívemet, őszinte érzéssel mondtam Neki:
– Szeretlek!
A kislányból Nagylány lett. Másik, gimnázium nevű iskolába kezdett járni. Az első időkben még oda is magával vitt, de később inkább otthon hagyott, amit nem bántam, mert nagyon szűkös volt a hely a táskájában, annyi könyvet, füzetet cipelt. Délutánonként együtt tanultunk, este pedig mindig elmesélte a fontos dolgokat. Beszélt a fiúról, akivel kézen fogva sétált. Pirulva, de boldogan mesélt az első csókról, az érzéseiről. Mikor pedig megérintette a szívemet, én is boldogan mondtam:
– Szeretlek!
A gimnázium után újabb iskola, az egyetem következett. Abban az időben egy kollégiumi szobában laktunk a Nagylánnyal, akiből csodaszép Nő lett. Sok fiatal férfi fordult meg körülötte, de hamarosan a sokból csak egy maradt. Láttam a szerelmet, boldog izgatottságot a Nő szemében, mikor készülődött, hogy a Férfival találkozzon. Eleinte féltem egy kicsit, hogy velem már nem fog törődni, de megnyugodtam, mert nekem mondta el ujjongva: a Férfi is szereti. Amikor megérintette a szívemet az Ő lelkének örömét visszhangozva mondtam:
– Szeretlek!
Az egyetem elvégzése után összeházasodtak a Férfival, szép új lakásba költöztek, velem együtt. Akkor már nem a Nő szobájában, hanem a nappaliban laktam. Jó volt, átéltem velük a vidám baráti bulikat és a meghitt csendes estéket. Úgy gondoltam, ez már mindig így marad. Sajnos tévedtem. Pár év múlva a Férfi kezdett későn hazajárni, néha csak másnap jött meg. Elmaradtak a házibulik, a Nő egyre szomorúbb lett, néha veszekedtek is. Aztán a Férfi végleg elment. Szomorú napok voltak. A Nő sokat sírt és én is tele voltam bánattal, hogy így kell látnom Őt. Mikor magához ölelt és megérintette a szívemet, minden vigasztalásomat belesűrítve mondtam:
– Szeretlek!
A következő évek során lassan elfogyott minden vidámság a Nőből. Végül teljesen kihunyt az a lobogó tűz a szemeiben, ami a Kislányban még oly nagyon lángolt. Férfiak jöttek, mentek. Egyik sem maradt hosszú ideig a Nő mellett, bár az egyikük többször is visszatért. Azt hiszem ez a férfi tényleg szerette a Nőt, de ő már nem vette észre. Teltek a szürke hónapok, évek. Már velem sem törődött úgy, mint régen, nem mesélt. A régi megszokott helyemről is feltett egy szekrény tetejére. Az egyik nagytakarításnál pedig láttam, hogy sok régi holmit dobozokban pakol. Engem is levett a szekrényről, egy pillanatra megvillanni láttam valamit a szemében, de csak egy villanás volt. Megérintette a szívemet és én kétségbeesett reménnyel mondtam:
– Szeretlek!
Azóta lakom ebben a sötét dobozban a többiekkel.
A hosszú idő alatt sok doboz halmozódott fel itt, a garázs sarkában.
Hiszem, tudom, hogy ennek is vége lesz egyszer. Jön majd a Nő, kislányos tűz ég majd a szemében és visszavisz a nappaliba. Akkor majd megérinti a szívemet és boldog vidámsággal mondom Neki ismét:
– Szeretlek!
Talán éppen most! Lépteket hallok…

***

Két munkásruhás férfi lépett a garázsba a Nővel.
– Ezt mind vigyük, Asszonyom? – kérdezte egyikük a dobozok és egyéb lim-lom halmára mutatva.
A Nő közömbös tekintete végigsiklott a kupacon, köztük azon a kartondobozon is, amiben az öreg bohócbaba volt.
– Igen, takarítsák ki az egészet! – válaszolta.
A két férfi elkezdte kirámolni a sok ócskaságot egy teherautóra.

Szürke felhős volt az ég mikor kiértek a szeméttelepre. Ahogy a teherkocsi leborította a tartalmát, még az eső is eleredt.
A szeméthalom oldalán egy szakadt, kopott ruhás bohócbaba gurult le. A mellén lévő műanyag szívből – talán az eső savassága miatt – kezdett kioldódni a piros festékanyag és vércsíkot húzott fakó ruhájára.
A víz befolyt a mikrokapcsolóhoz is és zárta az áramkört Az öreg gombelem utolsó elektronjait küldte a beszédszintetizátornak és az apró hangszóró még egyszer, recsegve megszólalt:
– Szeretl…

(augusztus hónap, második díj)

Kapcsolódó írások