N.-nek rossz vasárnapja volt. Mintha megsejtette volna, mi vár aznap. Csak feküdt az ágyában végeérhetetlenül, noha el kellett volna menni a volt munkahelyére, ahonnan előző nap, különösebb indoklás nélkül kitették, vagy inkább kivágták, mint a macskát szokták. Gondban volt, és mások helyett is bántotta a lelkiismeret. A haszontalan heverészése mellett minden egyéb dolga eltolódott, és amint a délutánra maradt, szerény étkezés után nekifogott a legújabb írásának boldogan, hogy van kinek, és miért írnia, egyszercsak megcsörrent a telefonja, amit pedig, úgy emlékszik, hogy kikapcsolt, vagy hogy nem is kapcsolt vissza. A vonal túlsó végén M. volt az, akihez nemcsak futó ismeretség, hanem igazi barátság fűzte. Akinek a nevével, már igen régen összemelegedett. Aki az eszébe juttatta, hogy a korábbi találkozásukkor kötött megállapodásuk értelmében, sétálnia kell vele és a húgával. És noha nem volt ínyére a dolog, és amúgy is félt a lányoktól, mégis elment velük, igaz, csak a legközelebbi hídig, ahol sietve búcsút is mondott nekik, pedig a húg, a drága E. lenyűgözte, és hogy költőiek legyünk, megdobbantotta a vén szívét. Aztán megkönnyebbülve, de mégis szorongva, az irányt a kerület művelődési háza felé vette, ahol a legújabb munkáiból kellett volna, hogy felolvasson. De a történetét, nem is szeretném tovább mesélni, hiszen félek, hogy ez is csak abba a siralmas végbe torkollik, hogy ezen a vasárnapon is képtelen volt írni, fejében azzal a feszüléssel és lüktetéssel, amelyet tulajdonképpen azóta érez, mióta biztossá lett, a munkájára nem tartanak igényt. A felolvasás után, amelyre akár büszke is lehetett volna, hiszen egy korábbi, jó húsz éve nem látott osztálytársnője is eljött, akibe azóta is fülig szerelmes, és aki többet is szeretett volna tőle, mint egy névre szóló dedikálást a legelső könyvébe, költőnk csak feküdt az ágyában, mint akinek ereje sincs felkelni. Visszaemlékezve a szilveszterre, amióta csak még bánatosabb és árvább lett. Erejéből csak egy vers megírásra tellett, melyben a legjelentéktelenebb kérdésekkel huzakodott elő, tudva, hogy a nehezebbje, majd csak ezután következik. Versében, amelyet ki tudja kinek címzett, úgy ölelve a bánatát, mintha föltétlenül egymáshoz tartoznának. Azzal az őrült és heves vággyal telve, hogy bár csak szétválaszthatatlanul összeláncolná őt a sors egy nővel, akivel együtt vihetnék őt a vérpadra. Magát sem értve, hogy hogyan jutnak ilyenek az eszébe, bezzeg, amikor a regényét kellett volna megírnia, egy szót sem volt képes papírra vetni. A magaslatra, nem is tudta, hogy mi vitte, hogy az alatta tátongó ürességet, egyre közelebb, és közelebb húzza magához. Azon gondolkodva az utolsó lépés előtt, hogy vajon kinek hiányzik, és ki tette fel egyszer is a kérdést, hogy hogy és hol lehet, és mit csinálhat most. Nem is sejtve, hogy aznap, milyen mélységből kell majd kiemelni őt.
Likes
Nincs hozzászólás