A téma aktualitását az adja, hogy a napokban volt az esküvőnk.
Kezdeném egy kis időrendi áttekintéssel a házasság, mint intézmény keletkezéséről, hagyományairól.
Az őskorban – mivel a szerelmet és a romantikát még nem találták fel – egészen más trükkökkel csábítottak. Az erősebbik nemhez tartozó egyed egy bunkósbottal szédítette meg a gyengébbik egyedet. Aztán hazahúzta. Ebből is látszik, hogy az a félművelt nem olvasott Jane Austentól vagy a Brontë nővérektől.
Későbbiek során némi fejlődés volt tapasztalható a párválasztási szakmában. Lásd Hunor és Magor, dicső őseink módszerét. Teljesen véletlenül rábukkantak a Bereka-fiak feleségeire, akiket elraboltak a két lánygyermekükkel együtt. Azt még hozzá kell tenni, hogy a fiúknak volt szívük: hogy továbbra is jólétben éljenek az asszonyok, elhozták a vagyonukat is. (Valószínűleg innen ered a hozomány szó). A feleségek öregecskének tűntek, ezért a lányokat vették magukhoz. És így lettünk mi – akarva-akaratlan – az elraboltak leszármazottai.
Kis időt átugorva meg kell említeni a honfoglaló őseinket. Ők már semmit nem bíztak a véletlenre. Kapcsolati tőkének használták fel a házastársukat. Azt rebesgették, hogy ha azt akarták, hogy kedvesek is legyenek velük, nyereg alatt puhították őket. Ebben a korban még divat volt a többnejűség, ami azért magában hordozta a büntetését is, hisz több anyóssal járt.
A középkortól a 19. század elejéig a házasságok pontosan ilyen szempontok alapján köttettek. Annyi volt a különbség a honfoglalók házassága és az utána következők házassága között, hogy a papok is beszálltak a bizniszbe. Onnantól már kötelező lett a papi közreműködés az esküvőkön. Na meg ragaszkodtak a fejenként egy feleség tartásához.
Úgy el tudom képzelni mit szóltak volna Néró császár esküvői szokásaihoz, aki két férfival is összekötötte az életét. Azt persze még jobban el tudom képzelni, hogy mi lett volna avval a pappal, aki ezt meg akarta volna tiltani neki. Feltehetően úgy lángolt volna, mint egyszer már Róma.
Persze ezek az esküvői szokások csak a gazdagokra vonatkoztak. A fölműveseknek nem kellett a kapcsolati tőke. Habár ott is megesett, hogy egy tehénke és egy lányka gazdát cserélt.
Akkoriban a nőket még pontosan annyira kérdezték meg erről, mint a teheneket. Nem sok választási lehetőségük volt. Illetve volt egy. Vagy hozzámész ahhoz, akit mondok, vagy elmész a háztól.
Aztán végre valahára eljött a romantika és a szerelem korszaka (bár az sem volt akadály, ha pénz is volt).
A 20. században kezdődött a nagy átalakulás.
A nők is választhattak férjet. A válás lassan elfogadottá vált. A házasság egyre inkább két egyenrangú fél szövetsége lett.
A 21. század már teljesen új terep. Van, aki kétszer-háromszor is házasodik. Van, aki egyáltalán nem.
És egyre többen házasodnak szerelemből.
És most mi lettünk az „egyre többen.”
A ceremónia előtt odahajoltam az anyakönyvvezetőhöz. Ha lehet, az ásó-kapát hagyja ki a mondókájából a koromra való tekintettel. Inkább mondja, hogy „aranyeső hulljon rája…”
Tudom, hogy a pénz nem boldogít, csak a sok pénz.
Összeházasodtunk az irigyeink legnagyobb bánatára.
A mi boldogságunkra.
Mindkettőnknek van 5-5 gyereke. Az éppen tíz. De nem így számoljuk. Még úgy tűnhetne rámentünk a nagycsaládos adó kedvezményre.
Az esküvő előtti 30 nap a legizgalmasabb. Hogy is mondjam el?
Megvan. Képzeljétek el, hogy rettegtek a fogorvostól. (Nem hiszem, hogy nehéz.)
Kaptok időpontot 30 nap múlvára. Ó, az még de messze van, és nem is nagyon jut az eszetekbe. Aztán egyszer csak belenézel a naptáradba, és azt írja:
„Holnap FOGHÚZÁS!!!”
És akkor döbbensz rá, ez most komoly.
Persze én könnyen viccelődöm evvel. Óriási bravúr lenne, ha egy fogam is ki tudnák húzni. Bár biztos, ami biztos még körbenézek a számban.
A lényeg, hogy elvettük egymást – mindenki mástól – és most boldogok leszünk.
