A sötétzöld függöny résein a közönségre láttam. Alig kellett pár milliméternyit meglibbenteni és láttam az ágáló, izgatott tömeget. Várták az előadást. Szórakozni jöttek.
Lassan kiléptem a fényre. Fájdalmas volt és verítékeztem a lámpák forróságától.
Próbáltam nyugodt maradni és néha sikerült is pár percre, de újra és újra sebzett vadállatként tört fel bennem a frusztráló semmi, az elviselhetetlen, halálért kiáltó perzselés, a csalódottság, a hiány és megveszekedett, átkozott, makacs öngyűlölet.
Semmi mást nem akartam, mint mindezt az arcukba üvölteni, de nem voltak rá szavaim és a nyelvem elakadt, megbénultam a tehetetlen dühtől, a lábaim nem mozdultak és az idegeim az ájulásig tomboltak, kifáradtak majd újra őrjöngeni kezdtek.
Tudtam, hogy ez az egy esélyem van, hogy elmondjak mindent. Hogy elkezdjem a lucskos, véreres születéstől a gyerekkor agóniáján át a kamaszkorig, az elviselhetetlen magányig, a fekete, nyálkás szenvedélyig, ami miatt a földbe ásott gödörbe üvöltöttem, reménytelenül és hányva.
A szerelmek késéléig, a húsomba hatoló daráló véres fröcsögéséig, a szeretők mérgező, megkeseredett hamisságáig, az éjjeli forgolódásokat, amikor döghúst vágtam volna még halottabbá, hogy szűnjön meg létezni és ne kísértsen soha többé…, mindent, mindent, mindent. A megszűnés csábító keserűségét és rettegését.
Csak néztem, erősen néztem, remélve, hogy megértik, hogy a szemem elmond mindent.
Nem tudom mennyi idő telt el. Túl sok. A színpad deszkáit bámultam mikor végre eleredt a könnyem. Üvöltve bőgtem, de megkönnyebbülés helyett még gyilkosabb düh támadt bennem. Nem megnyugodtam, hanem elfáradtam.
Lassan felemeltem a fejem. A nézőtéren csak én ültem. Egyedül. Lassan tapsra emeltem a kezem.
