„Anyám bocsáss meg, hogy mindig rossz fiad voltam” – szólt olykor magában. Bejárta a világot, kalózkodott, ahol csak volt, mindent és mindenkit meg akart szerezni, és büszkén mondogatta: „Bárkit meg tudok szerezni”, hát lelke volt rajta. Minden kikötőben volt egy szerelme, persze csak arra a pár napra, amíg arra járt. Hát hogyne, a szerelme, nem is fizet ő lányért soha sehol. Valakivel gyűrűt is cserélt Brazíliában, csak a címe veszett el valahol, többet nem is ment oda vissza.
Télen behajózott, ment trópusi tájakra, dehogy akart ő a hidegben otthon fagyoskodni. Minden országban új kalandok, sose volt elég. Anyja pedig nógatta: „Gyere haza, fiam, unokám sincsen még, és már öreg vagyok.”
Egy sérülés miatt kórházba került itthon, ott egy fiatal ápolónő ápolta, persze neki is ontotta a szépeket, hogy elcsavarja a fejét. A lány fülig szerelmes lett a nagyvilági férfiba, és miután hazaengedték, egy sporttáskába bepakolt és ment utána. A lány szűz volt, a nőcsábász nagy sikert könyvelt el magának újra.
Teltek az évek, a világjárásnak még mindig nem akart vége lenni, a férfi szabadon akart élni, saját világát uralni. De közben már eldöntötte, hogy egy feleséget azért választ a sok jelentkező közül, ezen ne múljon már anyja óhaja. Volt sok lány, nő, szépek, kicsit butuskák, de szorgalmasak és nagyon bele voltak habarodva. „Hát melyiket vegyem el?” – gondolkodott el végül.
Volt egy kertes háza, körbe legelővel, baromfiudvarral, minden ház körüli dologgal. Ott szeretett tevékenykedni, mikor épp nem volt úton. Egy nap éjjel vihar volt, reggel ment ki, hogy megnézze az állatokat. Hát a sok tyúk mind eltűnt az ólból, a róka vitte el, vagy elszaladtak? De egy mégis előkerült a ház végében, a kis fodros tyúkocska, az volt most az egyetlen a baromfiudvarban.
„Csak a fodros maradt. Mint a Fodor Juli, a fiatal ápolónő, aki folyton idejár, és velem akar élni. Akkor legyen ő az, feleségem lesz!” – döntött végül. Elégedetten zárta be a tyúkólba a fodros tyúkocskát.
