Fa voltam egy ligetben. Nem a legsudárabb, nem a legterebélyesebb, de a leveleim közül volt néhány igazán formás. Lehetett a lombom alatt hűsölni kirándulónak, óvodás csoportnak, megfáradt vándornak. Termésemmel jóllakhatott ember, állat.
S bár kicsit fájt, mégsem bántam, ha szíveket karcoltak a kérgembe. Adtam ágaimból szalonnasütéshez nyársat, s – mi tagadás – csúzli-ipszilont is…
Azután kivágtak. Lettem papír, amire fontos, várt-váratlan híreket, történeteket, jó tanácsokat, rejtvényeket nyomtattak. Életemnek ez a szakasza a szokásosnál hosszabbra sikeredett, mint általában lenni szokott, hiszen első tulajdonosomtól a szomszédhoz vándoroltattak, majd a társaimmal összegyűjtve egy szeretetotthonban landoltam, ahol az idősebb emberek még a napi sajtónál is jobban szerették a régebbi újságokat, mert azok a fiatal éveik kvázi „maradandó” információival szolgáltak.
Most pedig összegyűrtek és ki akarnak dobni. Pedig annyi mindenre alkalmas lennék még!!
Lehetnék például cipőkitömő, – vizesen beletuszkolva az új cipőbe természetes módon ki tudnám azt tágítani, ha túl szűk lett a tulajdonosnak és nem tudja használni. Vagy – minden nagyképűség nélkül mondom –, még mindig ragyogóbbra fényesítem az ablaküveget, mint sok művileg előállított készítmény. S hány olyan szegényember van, akinek kályhájában, sparherdjében melegíthetnék!
De még szobrot is lehetne belőlem ügyes kezeknek készíteni, csak megfelelő kötőanyagra van szükség.
Ha pedig valaki venné a fáradtságot és gondosan dossziéba fűzne – és itt most szárnyal ám a cellulóz az agyamban! –, s mondjuk, valaki kezébe kerülnék úgy 60–80 év múlva, a sárgává mumifikálódott oldalakat elolvasva megtudhatná belőlem, hogy milyen is volt a korai „e”-korszak.
Végülis nem olyan nagy baj, hogy összegyűrtek. Csak olyan kezébe kerüljek, aki hisz az újrahasznosításban. Lehetne ?!?
