Nem tudom álom volt-e most álmodom gondolom emlékezem rá
vagy ébren vagyok s ébren is voltam mikor történt s még akkor is
lehetett illúzió…. de álltam jó néhány percig ama igencsak eleven
lélegző sötétben – élesen vibrált a levegő a fák mind ébren virágok
nyíltak a füvek közé zsugorodva egy kissé a sötétben s én igen
megkönnyebbültem a közelségüktől oly sok idő után ahol semmi
nem nőtt… és hirtelen meghallottam egy dalt halvány-elmosódót –
mintha falakon keresztül szűrődött volna át akár csak egy szoba
lett volna mellettem nem messze onnan ahol álltam s valaki –
alkalmasint egy nő – énekelne benne… a dallam szomorú volt és
vonzó – én közelebb léptem a forrását keresve de az folyton
eltávolodott előlem bár nem messzire s miután ez már másodszor
is megtörtént rájöttem azt akarja hogy kövessék úgyhogy elkezdett
vezetni az erdő mélyén s tisztásokon át sokáig míg a hang egyre
ugyanazt a melódiát dalolta újra és újra gyászos felhangokkal
telített intim dallam számomra ismeretlen nyelven vagy csak úgy
hittem akkor mert alig lehetett hallani a szavakat… míg végül egy
mezőre értünk ahol a dal véget ért elenyészett mint amit elfújt a
szél szakadék nyelt el – sápadt volt a rét és üres körülötte fákkal
fáradtan elhevertem a fűben s hosszú órákon át aludtam de persze
mikor felébredtem – ha fel – minden már igen mély sötét volt…
és láthatatlan volt a hold is csillagot se láthattam egy darabot sem
mégis minden abszolúte minden jóllehet tök fekete mégis kopott
halvány a széleknél valahogy rojtos mint amit szüntelen egy Ágnes
asszony mosott sikált hiába hogy csak gyümölcs és virágillat
vett körül s nem tudom hogy lehet de azóta vagyok holt ami
mozgat csak a rutin a megszokás… s bármi amit látok folt hátán
örvénylő folt csupán mint fura kaleidoszkóp előttem a világ s
csöndre csörrenő csönd épül gyérülő kezekkel fülled a lárma hiánya
és sűrű köd van csak belül folyik akár körbe kavartan tejföl
hiába süssön közben netán ezerrel a nap…jó éjt – kalap…
ó de hideg van már itt…
