(1970, Nagyoroszi)
Hétvégén, főleg vasárnap, pihenőnap volt, a kiképzés szünetelt, és ha az időjárás kedvező volt, a magunk örömére egy kis túrázást iktattunk be. Kimenőt ritkán kaptunk, mivel a katonák nemigen voltak kedves vendégek a faluban. Nem pontosan a mi „csapatunkra” vonatkozott, másik alegységekben szolgáltak kötekedő, rossz viselkedésű személyek, pláne, ha alkoholos állapotba kerültek. Sűrűn volt affér a civilekkel, ezért szigorúbb szabályok léptek életbe.
Hatalmas erdőség, dimbes-dombos, vízmosásokkal teli, igazi otthont adott a vaddisznóknak. Ilyen túrázásnál nekünk is figyelmesnek kellett lennünk. Egy-egy jókora husáng volt a fegyverünk. Nekivágtunk öten, ezt olyan felfedező, természettel való ismerkedésnek szántuk. Arról hallottunk, hogy innen nem messze szovjet katonai tábor van. Néha a táborunkba átjött egy-kettő, kölnit, borotvapengét árultak, cseréltek, magyar katonai jelvényért, egyebekért. Ahogy kóboroltunk, egy ösvényre leltünk, nosza, menjünk ezen, hova vezet?
Rövid idő múlva megláttunk egy szovjet katonát, géppisztoly a kezében, egy betonkockán állt. Vigyorgott, de megmutatta, lelépett a kockáról, azt félretolta, nem hittünk a szemünknek: egy görnyedt katona volt összehúzódva a keskeny lyukban, kiegyenesedni nem tudott a betonkocka miatt, az nyomta még le a fejét. Visszalökte a kockát az őr! Magyarázta: hat óra büntetést kapott a társa, addig így szenved, nem kap enni-inni. Meggörnyedve. Valósággal ledermedtem, egy ideig szóhoz sem jutottunk. Hát ilyen is van?
Beértünk a szovjet táborba, nem állított meg senki, a kantinjukba lépve, láttuk, röviditalt is mérnek, sor mellett. Magyar férfi a kantinos, a faluból jár ide. Kiszolgált bennünket, barátságosan beszélgettünk, mondta, magyar katona ide jöhet, de szovjet a magyar táborba nem. Pár perc múlva három-négy szovjet fiú jött be, hogy mutassák a portékáinkat nekünk eladni vagy valamire cserélni. A haditorna jelvényemért már három nagy üveg rózsavizet ígértek. A társaimmal szintén folyt az alkudozás.
Hanem hirtelen belépett a kantinba egy szovjet tiszt. Kiáltott egy hatalmasat, és a vasalt bőrcsizmájával irtózatosat belerúgott a hozzá legközelebb álló katonába. Az meg nagyon jajgatva kifordult az ajtón. A többieket ütötte ököllel és rugdalta, ahol érte. Az árusításra szánt cigaretták, pengék, igazi orosz népi hímzések, ajándéktárgyak szerteszét röpködtek a katonák kezéből. Rémülten rohantak kifelé, talán még egyéb büntetés is várhat rájuk. Négy nagy üveg rózsavíz landolt a kantin kövezetén, eltörtek, a kölnik szétfolytak, erős, átható illatuk elárasztotta az egész kantint. Ez a látvány, az előttünk, s talán miattunk lezajló esemény letaglózott bennünket. A betonkocka alatt szenvedő katona látványa is elborzasztott.
A kantinos fogta a seprűt, nekiállt takarítani, közben halkan magyarázta, hogy engedély nélkül jöttek ki a körletükből, pláne kereskedni, idegen katonákkal. Jöhetnek a kantinba fogyasztani, csak engedélyt kell kérniük. Ezek a jelvényekért élnek-halnak, kitűzik az egyenruhájukra, fotót csináltatnak magukról, azt hazaküldik, higgyék az otthoniak, ők milyen hőstetteket hajtanak végre. Szüleik, akik a háborúban részt vettek, túlélték, büszkén viselik a civil ruhájukon a sok jelvényt, mutatva a többieknek, ők hősök. Ezek a fiúk ezért jöttek most. Mondtuk neki, mit láttunk idefele jövet. Legyintett, ezeknél mindennapos az ilyesmi, ennél kutyább büntetések is vannak. Csak így tudnak fegyelmet tartani, visszafogni őket. Nekik ez az „európai” élet új, idegen. Magyarország számukra a nyugat, mindenben. Elköszöntünk, nem ígértük, hogy újra jövünk.
Szótlanul ballagtunk visszafelé. Láttuk, az őr még ott áll, nem mentünk oda. A madárcsicsergésbe, ami a fülünknek a természet adta, csodálatos zene, távolról vaddisznócsalád csörtetése vegyült. Keményebben fogtuk a husángot, szaporábban lépkedtünk a táborunk felé. Vajon mennyi szabadságról, békéről álmodik az, akinek a fején állnak? Vajon milyen boldogsáról, jövőről az, akit annyi tragédia ért?
2025 szeptember, 3. díj
