Az éjszaka legsötétebb óráin egy árny közeledik, fölém hajol és egyetlen apró érintéssel befészkeli magát lelkem legmélyére.
Rám vicsorog,és bűzlő lehelete átjárja körülöttem a levegőt, s minden porcikámba remegek. Nyúlós nyála a csupasz nyakamhoz tapad, égeti bőröm, akár a forró szurok, kezem ökölbe szorítva próbálom dühöm visszatartani, de ettől csak a gyűlöletem táplálom iránta.
Undorodom e pillanattól, a létezésemtől, a gyávaságomtól.
A rettegés megbénít, nem mozdulok, talán így észrevétlen maradhatok.
„Ki vagy mi idézhette elő e démoni lényt!?”
Rothadó, hideg karmait kíméletlenül a bordáim közé nyomja lelkem után kutatva. Szörnyű fájdalom hasít belém hirtelen, torkomban dübörög a szívem, szinte hallom, de Ő is azt keresi, el kell rejtenem!
Küzdenék, de a testem bénultan fekszik, a sötétség egyre jobban bekerít s nem enged. Azon a sötét hajnalon szétszaggatta lelkem, hogy szétszórhassa a mindent elnyelő sárban.
A szeretetet ellenem fordítja, akár egy kétélű pengét, kíméletlenül megforgatja, porrá zúzva emberi mivoltom, a szívem minden eddigi csillogását kioltva.
Nincs menekvés, hiszen a sötétség e pillanatában a pokolba visz, bekebelez és rám telepszik, terhe alatt fuldoklom rogyadozva.
Erőtlenül tapogatózom keresve-kutatva a remény egy apró szikráját, amit a szörny egy szempillantás alatt magába szívott, ebből táplálkozik.
Az elmém erő felett küzd az elbukás ellen.
Legyőzni még nem tudom, még nincs erőm, karmai még fogva tartanak, a sebek nem gyógyulnak.
Egy ismerős zene hangtalan csendül fel a tudatalattiban betöltve agyam rejtett zugait.
Lehunyt szemmel, lélegzetem visszafojtva hallgatom lelki füleimmel, nehogy elűzzem!
Arra gondolok, hogy a sötét éj után újra felkel a nap, és beragyogja lelkem minden szegletét, s meleg fénye újra átjárja szívem, és már soha többé nem tér vissza a hajnal előtti rettegés.
Félek!
Nem akarom, de végül óvatosan kinyitom szemem.
Megbújva egy bokor ágán, kismadár csicsereg, így üdvözli a hajnal első, éltető napsugarait, ami elűzi a lelketlen gyilkos árnyait.
